Az előadásban egy Oidipusz-modellre épülő történetet ismerhetünk meg, ami egy arab származású család először beláthatatlanul bonyolultnak tűnő, majd megrendítően egyszerű viszonyrendszerét mutatja be. Anya és gyermekei a színpadon párhuzamosan, időben azonban generációs különbséggel eltolva nyomoznak családjuk titkai után. Az anya egy arab faluban született, a szerelemmel hamar, házasság nélkül ismerkedett meg, a kapcsolatból született gyermekét ezért a konzervatív család elvitette. A lány megfogadta, hogy megkeresi őt, a történet egyik szála ezen a síkon fut, ráadásul a libanoni háborúk kereszttüzében. A másik szál jó pár évvel később történik: anyjuk rejtélyes végrendeletének eleget téve a később született ikreknek, Jeanne-nak és Simonnak kell megkeresniük apjukat, és a történet kezdetén eltűnt bátyjukat.

A párhuzamos nyomozás a hosszú előadás alatt tulajdonképpen végig fenntarthatná akár a kíváncsiságot, akár az izgalmat a nézőben. A színpadra alkalmazás során azonban valahogy feledésbe merülhetett: nem érdemes minden mozzanatot, új információt elénk tárni úgy, hogy azok egyszerűen a nyomozás egymást követő lépéseinek végeláthatatlan láncolatát képezik, anélkül, hogy bármiféle dramaturgiai tetőpont felé tartanánk. Bár a legnagyobb fordulat (amiről itt nem árulunk el többet) az előadás során, a sok rádöbbenés és tragédia után valahogy mégis elveszti az élét.

A túlzott teatralitással jellemezhető játékot talán színesíthetné az az ív a történetben, ahogy az anyjukról tudni sem akaró gyerekek megvetően gyűlölködő magatartása fokozatosan fordul először érdeklődő, majd megszállottan mindent tudni akaró harcba, végül pedig a megértés és lelki megsemmisülés miatti tiszteletbe. A legtöbb szerep kínálja a jó alakítások lehetőségét, de a színészek közül végül csak az idős anyát játszó Tokai Andrea és egykori barátnőjét alakító Borbély B. Emília lesz az, aki meggyőző játékával felhívja magára a figyelmet.

Mintha Jeanne gráfelmélet iránti szenvedélye lenne az, ami megadja az előadás irányát. Ahogy Jeanne demonstrálja egy egyetemi előadásán, a feltételezett bizonyosságokról, ha utánuk járunk, bebizonyítható, hogy nem feltétlenül érvényesek. A matematikai bizonyosságok és bizonytalanságok rendszerét a történeten kívül azonban más nem nagyon támasztja alá az előadásban, hacsak nem gondolunk a letisztult, egyszerű, de lehetőségekben gazdag, szürke, betontömbszerű díszletre. Az alakjának és a belé helyezett ablakoknak, világításnak köszönhetően a geometriai alakzatokat magában rejtő díszlet jelenetenként új helyszíneknek ad teret. Tömbszerűsége mégis statikusságot kölcsönöz az egyébként mozgalmas történetnek. A néhány, eleinte ötletesnek tűnő kiegészítő elem sem árnyalja tovább az előadást. A padló síkjába illeszkedő, de felállítható padokat, asztalokat néha felhúzzák, néha visszafektetik, néha rájuk ülnek, viszont sokszor nem érteni, mit is keresnek a szín közepén, még ha vörös fénnyel is világítják meg őket alulról. A hatásgyakorlás látványos, ámde semmitmondó eszközei a hátsó falra vetített képek is: levelek, pókhálók, kövek például, végtelenbe futó lépcső, lerombolt házak. Néha ez a fal is felveszi a vörös árnyalatot, nehogy elfelejtsük, hogy tragédiába ágyazott tragédiát látunk.

Ezek után megértően konstatáljuk, hogy az egyik sarkot földdel szórták tele, a patetikusság az elemi fájdalmat sem kíméli. A párhuzamosság egyébként sok szinten megjelenik, de ez sem ad hozzá sokat a történethez. A vetítés nem csak az említett képeket hívja elő, hanem sokszor szolgál a történet - végül követhetetlenül párhuzamos - síkjainak ábrázolására. Néha az ikrek egyikét a színpadon, másikuk árnyékát pedig a falon látjuk. Van, hogy a gyerekek története a színpad terében játszódik, anyjuk árnyéka a falon bolyong, de van, hogy a két sík egybemosódik, és együtt futkároznak a virtuális térben. És így tovább.

Egy ember, főleg egy család története összetett, a múltat felkutatni rengeteg egymásba kuszálódott szál kigombolyítására van szükség, ezt mindenképp jól példázza a Futótűz. De ahhoz, hogy aztán tisztán lássunk mindent, talán nem érdemes a szálakat a másik végükön újrakuszálni.

(2014. november 24.)