Nagy József Jel Színháza nem először fordult ehhez a kötethez, ami talán nem is annyira meglepő, hiszen Tolnai a Wilhelm-dalok utolsó versét eleve Nagynak címezte. Az 1992-ben, Franciaországban bemutatott Orfeusz létráiban azonban mindössze egyetlen tőmondat hangzott el, a Nagynak írt vers címe: mi a kő. Ezúttal az előadásnak immár szerves részeit képezik az elszavalt költemények is. A színpad függőlegesen három részre tagolódik, amelyek felváltva kapnak fényt. Balra Nagy Józsefet látjuk egy zongora előtt, egy bőrmaszkban és hosszú, ősz parókát viselve. Néma alakja egyszerre idézi meg a zenész virtuózt és az ügyetlen balfácánt. Középen egy furcsa tákolmány áll, amely talán leginkább a bábszínpadokra emlékeztet. A két színész tárgyakat, képeket helyez el, illusztrálva a verseket. Ami itt történik, azt fölül kivetítőn látjuk nagyban, részben a könnyebb befogadhatóság kedvéért, részben utalva a versekben visszatérő tükör motívumra is. Például: „(…) lesik ahogy a fanny habosítja a fanszőrét/ hogy a dusi borbély kifazonírozhassa/ a tükörből amely egy másik tükörből tükröződik/ mert valójában csak annak a másiknak szabad/ nyílegyenest fanny lába közé pillantani (…)” Jobbra pedig a már említett „egyetemi” szcenárió kap helyet.
A Bicskei elszavalta versekre egy-egy képi asszociációt kapunk, hol konkrétabban, hol elvontabban, néha csak egy-egy motívumot (pl.: angyal) kiemelve. Azonban az összhatás korántsem pusztán a képi kreativitásban való gyönyörködésben teljesedik ki, a szavalással váltogatott néma, vizuálisan hangsúlyos jelenetek a maguk rituális jellegével egyenrangú helyet vívnak ki a szöveggel. Mindenfajta értelmezés nélkül is erős hatást kelt Nagy József, ahogy végtelen lassú köröket tesz meg kezében egy lyukas táskával, amelyből ömlik a só, de ugyanígy egy porcelánelefánt váratlan összetörése, a gipszfigurák vízbe fojtása, a gyertya „lehugyozása” is. Másrészt egy kritikus legyen tudatában a határainak: vagy Tolnai művészetének részleges ismerete, vagy az adott színházi nyelv szokatlansága miatt bizonyos, zseniálisnak érzett megoldások jelentését nem sikerült megfejtenem, éppen ezért nem is mernék komolyabb interpretációra vállalkozni az előadás kapcsán.
Ami biztos, hogy a versekből ismert együgyű figura, Wilhelm a hétköznapitól, a közönségestől tart a transzcendens felé, kifejezésmódjai sem szövegben, sem az előadás képeiben nem túl komplexek. Néha pusztán csak az őt körülvevő tárgyakról elmélkedik, mint a drótkefe vagy a patkányfogó. Mégis: ismétlései, lassúsága, rombolása kísértetiesen sokat sejtet és mélyen megérint. Valahogy így szólhat az a bizonyos gitár is.
(2014. december 9.)
