A recenziók mindegyike görcsbe rándult gyomorról, akadozó légzésről, könnyekről számol be. A Metanoia Artopédia kitűzött célja Jég-doktrínák című előadásával ,,hogy érzékennyé tegye a mai fiatal generációkat a náci gyűlöletbeszéd veszélyeire, illetve megtanítsa felismerni annak elemeit a mai közbeszédben.” Az előadás különös és alattomos telitalálat: a kegyetlenséget a nézőre gyakorolt színházi kegyetlenség eszközeivel teszi élővé. Az érzékeiden keresztül tanít meg arra, hogy ne, ne akard mindezt átélni a színházon kívül.
A gyomorforgatás nem abból áll, hogy az előadás brutális és megrendítő képeket, eseményeket és emlékeket vonultat fel a fajgyűlölet, a népirtás ,,jeles” momentumaiból. Csavar egyet a dolgon: az áldozatok tragédiája helyett az elkövetők tragédiáját állítja középpontba. Azt, hogy emberek képesek így gondolkodni. Ezen keresztül ébreszti fel benned a tiltakozást a látottakkal, elhangzottakkal, megértettekkel szemben. Hogy az elmaradt felelősségérzetet most sikerüljön felébreszteni.
Az előadás kordokumentumokra épül. Részletek hangzanak el magyar és német náci vezetők beszédeiből, hol rádiófelvételeken, hol az előadás szövegébe szőve. Bár a holokauszt témájára építenek, a téma aktualitását is hangsúlyozva, egyéb, szintén kordokumentumnak számító, mai blogbejegyzéseket, vicceket, neonáci dalokat is felhasználnak. Bekerülnek a körbe a zsidók, a buzik, a cigók, a hajléktalanok, a szőke nők. Az elkövetők, a kisebb vagy nagyobb mértékben az embergyűlölet mámorában élők gondolkodásának, pszichéjének irracionalitását és szürrealitását az előadás totalitásában idézi meg.
Egyik módszere, hogy a nézőt ráébreszti arra, hogy az embergyűlölet foszlányai mennyire jelen vannak mindenhol, és éppen ezért mennyire veszélyesek. Az előadás valódi kezdete előtt egy profi módon összeállított szociológia tesztet kapunk. Mindegyik mondat a homofóbia kérdésköréhez kapcsolódik, és mindegyikről el kell döntenünk, mennyire értünk egyet vele. A kontextusukból kiragadott kijelentésekről alkotott véleményemen gondolkodni kell. Ez már alapból szembesít valamivel. Arra világít rá, hogy így pőrén, önmagukban ezek a mondatok, vagy a hozzájuk való viszonyom egyáltalán megfontolandóak. Az előadás egésze pedig - mivel ezekből a mondatokból (is) építkezik – arra, hogy mennyire veszélyes, ha ezeket a mondatokat beszédekben, programként használják, főleg, ha még bánni is tudnak velük. Az alcím, (Variációk a náci retorikára) egyébként a kérdőíves interakcióra utal. Elvileg minden előadás a tesztek eredményének függvényében változik.
Mire végzünk a kérdőívvel, a közben elkezdett rádiófelvételről hallható első gyűlöletbeszéd, melyben Árpád leszármazottainak követeli vissza Nagy-Magyarországot egy vezető, egyre hangosabb. Mindeközben szembesülünk az előadás másik fontos módszerével: ráébredünk arra, amire eddig színházi előadásban még nem sikerült ennyire nyilvánvalóan, hogy mennyire fontos a hangzás. A recsegő felvételt nem mindig értjük tisztán, az indulatoktól fröcsögő beszédből azonban mindent ki lehet hallani, amire már most, nekünk is görcsbe rándul mindenünk. Észreveszem, hogy az előadás fiziológiailag hat rám.
A szürrealitás élményét nem pusztán a beszédek hozzák elő. A múlt és jelen gyűlöletbeszédeinek folyamatos egymásra halmozása, az elképesztően kavargó és hangos hanghatások – éles nyüszítés, hirtelen megszólaló csengő, össze-vissza kalimpáló dobszó, a színészek váltakozó és sokszor nem emberi hangszíne - mindenképp tűréshatárunkkal szembesít minket. Az egész olyan, mint egy rémálom. Nem olyan rossz, hanem olyan. A látvány furcsa vízió, fekete-fehér alapon. A szűk tér jobbat tesz az előadásnak, mint a picit is nyitottabb, akár színpadon való elhelyezés. Középen kereszt alakú emelvény, mellőle és mögüle játszik Erdély Perovics Andrea. Játszik vérben forgó szemű diktátort, plázacicát, az ostobaságot, valamiben-hinni-akarást kihasználó, betelefonálós energiagurut, az ideológiában, törvényeiben elborultan hívő vezetőt. Mindezt úgy, hogy el lehet hinni, hogy ezek tényleg emberi vélemények, még ha nem is emberi módon előadva. Pedig túloz is, parodizál is. Ugyanerre megy ki Diószegi Ágnes és G. Erdélyi Hermina görcsös, groteszk játéka is. Ők fehér ruhában, egyikőjük apácára vagy nővérre, másikuk ostoba, megszállott, fröcsögő, gyenge öregasszonyra emlékeztet. Mindkettőjük fején lövésnyom. És mindhármuk erős fekete-fehér sminkje, sokszor nem is emberszerű, hanem féregszerű hangja, mozgása szintén az embertelenségről tanúskodik. Az álomszerűséget fokozza még a negyedik szereplő, Szokol Szilárd bohóc-figurája a nyakában lógó dobbal. Néha húz rá egyet, néha pergeti, egyfolytában a távolba mered. Az „oltáron” kis figurák, sziluettek, Dürer-képek szereplői. Mindezek tetejébe erős fényváltások.
A dramaturgia - nagyon okosan - néha enged az agresszióból. A fokozás ilyenkor más irányt vesz. A terem elcsendesül, egy Nina Simone szám szólal meg, melyben furcsa fekete gyümölcsök lógnak a nyárfákról. Közben apró, fekete emberi sziluetteket húznak fel, akasztanak a színen. Miután különböző hangszínekben elhangzottak a különböző érvek, buzdítások a náci ideológiák mellett, a végén gyerekek énekelik a zsidó ,,népdalt”, a Tavaszi szél-t, a szereplők a fekete sziluetteket felénk fordítják, hogy ne csak a sötét oldalukat lássuk. Végül pedig három papírra vetett nullát függesztenek ki elénk. Legyen ebből elég, semmilyen formában ne engedjük az ilyenfajta retorikák térnyerését.
Két rendes, ,,jó polgár” sziluettje az eladás alatt végig az előtérben állt. A pokol játszódott le mellettük, és ők észre sem vették. Talán még most is ugyanúgy sétálgatnak. Hát, pont ez ellen tiltakozik itt minden.
(Kiskunhalas, 2014. szeptember 26.)
