És ha már szemszögről beszélünk: ezeknél a daraboknál az sem mindegy, hogy a határ melyik oldaláról nézzük őket. Más benne élni abban a közegben, és úgy nézni az előadást, mint Magyarországról nézni át oda. És megint más egy harmadik helyről, távolról szemlélni az itteni és ottani magyarokat. A Szeretik a banánt, elvtársak? eredetileg a BBC rádiós hangjáték pályázatára íródott, ott nyerte el a Legjobb Európai Dráma címet 2009-ben. Vagyis Székely Csabának itt a minket kívülről és messziről látókat kellett megszólítania, és, ahogy a díj is jelzi, ezt teljes sikerrel tette.
Most azonban más közegbe került a darab. Izgalmas vállalkozás ezt az eredetileg Marosvásárhelyen bemutatott előadást a pesti belvárosba, egy, alapvetően szórakoztató bulvárdarabokat, vígjátékokat játszó színházba átvenni. Igaz, az itteni nézők már találkozhattak Székely Csaba-darabbal, a Nemzetiből átmentett Bányavirággal - és éppen a mostani főszereplő, Sebestyén Aba rendezésében.
Itt a történelmi közelmúltról és (a darab vége felé) a jelenről beszélni egyrészt egyszerűbb, mert a közönség egy részének a saját életéből ismerős a rendszerváltás előtti világ itteni változata, másrészt éppen ezért nehezebb is, mert meg kell találni azt a formát és beszédmódot, amitől mindez nem lesz sztereotip történelmi lecke azoknak, akiknek a banán egy egyszerű déli gyümölcs, és soha sem álltak sorba érte.
A darab és az előadás megoldása erre az, hogy a (születésekor sérült) értelmi fogyatékos Robert vallomásából kell a nézőnek összeraknia egy kádercsalád történetét, ami szorosan összefonódik a Ceausescu-rendszer mindennapjaival. A vallomás itt szó szerint értendő, hiszen mindez egy kihallgató-helyiségben zajlik, és sokáig az sem derül ki, hogy erre a kihallgatásra hol és miért kerül sor. A magas beosztású apa, a súlyosan sérült ikergyermekeknek életet adó, depresszióba süllyedő anya, az agresszív testvér, az osztálytársak, a nagy szerelem – a főszereplő apró-cseprő történeteiből lassacskán a családi fénykép és a mögötte lévő társadalmi tabló is összeáll.
Ami igazán egyedivé teszi ezt a tablót, az az, hogy a Sebestyén Aba által megformált Robert szemén keresztül mindent a maga direkt szépségében és direkt brutalitásában látunk. Ez a karakter ugyanis nem hazudja és nem szépíti másmilyenné a világot, mint amilyennek látja. Nem befolyásolják érdekszempontok és társadalmi normák, nincsenek előítéletei és nem feltételez rosszat másokról. Magától értetődő természetességgel meséli el azokat az abszurd történeteket is, amelyek a Ceausescu-rendszer totalitását jellemzik, mint például az elnök látogatásának tiszteletére a nemzeti trikolór színeire festett, majd az esőben leázó virágok képe. Így a rajta átszűrt közelmúlt és a jelen tragikomikus, groteszk arca is feltárul.
Sebestyén Aba aprólékos gonddal építi fel ezt a felnőttként is gyereklelkű férfit a kapirgáló kézmozdulatoktól a hanghordozáson át a mimikáig. Ha valaki, ő aztán ismeri és érti Székely Csaba drámanyelvét, hiszen a Bányavirágból és a Bányavakságból is kiváló előadásokat rendezett. Így nem csoda, hogy jól érzi a dráma tragikumát és humorát, és ez a kettő ideális arányban ötvöződik játékában.
Sorin Militaru rendezése hagy időt és teret a karakterépítésnek, hagyja az előadás tényleges kezdete előtt a színpadon ácsorogni, ventillátort bámulni, kék műanyag zacskót zörgetni Robertet, és ettől már itt megteremtődik ez a sajátos, összetéveszthetetlenül kelet-európai karakter – aki jelen esetben egy angol rendőrségi fogdában vagy elmemegfigyelőben ácsorog. És ugyanígy, végig a közel másfél órás monológon, hagy időt, hogy hozzászokjunk a főszereplő sajátos beszédmódjához, hogy ráálljon a fülünk és a szívünk a történeteire, hagy időt a csöndekre, további ácsorgásokra – építkezik, ahogy Robert a fakockákból. És (ellentétben a játékvárral) ez az előadás fel is épül a végére.
(2014. november 28.)
