*Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor - Vígszínház, Vígszínház, Budapest, rendező: Bodó Viktor*
Egy szórakoztató, végtelenül kreatív, minden ízében kortárs, közéleti kvázikabarét kapunk Gogol apropóján, ami egy percig sem akar megmondani nekünk semmit, nem állítja magáról, hogy mély lenne, mégis minden ízében rólunk és nekünk szól. (...) Az pedig olyan jó, amikor az ember azt érzi, hogy nélküle nem lenne ugyanolyan az este, és valóban számítanak rá, nem csak biodíszletként kell fizetőnézői statisztikává válnia.
2014. január 16. Horda 2.
*Közép-Európa Táncszínház - Káva Kulturális Műhely - Nemzeti Táncszínház, Bethlen Téri Színház, Budapest, programvezető: Takács Gábor, koreográfus: Kun Attila*
Önmagában az is elég lenne a 40-es listához, hogy valakik megpróbálnak megmozdítani egy középiskolai osztályt a kortárs tánc műfaján belül. Az előadás alkotóinak ez ráadásul sikerül is, miközben a Horda 2 egy olyan színházi-nevelési program, ami elsősorban nem is a kortárs táncról szól. A résztvevők a meggyőzés tanáros trükkjei nélkül, valódi kíváncsisággal beszélgetnek egymással táncról, mozgásról és közösségről. És nem csupán beszélgetnek róla a diákokkal, de a majd három órás, közös játékban meg is történik a közösség. Nincs rossz válasz, nincs rossz mozdulat – mondják. És tudják mit, nekik el is hiszem. Az előadásról írt kritika és egy beszélgetés az alkotókkal januárban lesz olvasható az oldalon.
*Rózsavölgyi Szalon, Budapest, rendező: Forgách András*
Nádas Péter Párhuzamos történetek regényfolyama nem kifejezetten színpadi deszkákra készült, ám a bravúros zsenialitás képes deszkákra is applikálni. E nagy regénykorpusz egy cikkelye tálaltatik fel a Rózsavölgyi Szalon Szorul a hurok című darabjában. (...) Forgách András rendezése tényleg az a levegőtlen hely, ahol teljes érzékletességgel és az életnagyságúvá növesztett örvénylés szorításában érthetővé, érezhetővé lesz ez a mai és mindenkori magyar levegőtlen szabadság, sajnos.
2014. február 3. Hungari
*HOPPart Társulat, Trafó, Budapest, rendező: Kárpáti Péter*
Habár korábbi kritikánk csupán 4 pontot ítélt a Hungarinak, most, hogy többen meg-, illetve újranéztük és határozottan pozitív élményekkel távoztunk, komolyabb vita nélkül egyetértettünk abban, hogy helye van az év legfontosabb előadásai között. Amiért szeretjük: a HOPPart Társulat egy aktuális, de jelenleg kevéssé feldolgozott témához nyúlt friss, fiatalos lendülettel és izgalmas megoldásokkal. A blogok alapján írt szövegkönyv és azok színészi eszközökkel történő interpretációja egyszerre személyes hangú és objektívan távolságtartó. Nem mutat be szájbarágósan mozgatórugókat, ami egy ennyire friss jelenségnél talán hiba is lenne, helyette tükröt tart. Nem ítélkezik markánsan, leginkább egy látleletté válik, helyzetjelentéssé, ami rákényszerít a gondolkodásra. A virtuális és valós terek, valamint identitások egymásba való átforgatása megteremti a sajátos, kortárs miliő hangulatát, ami gyakran pont a világhálós felszínesség miatt lesz igazán ütős erejű, hiszen töményen adagolja a megszokott, sekélyes közhelyeket. A sok általánosság felsorolása aztán szükségszerűen felvillant egy mélyebb igazságot is. A folyamatos, popos, rockos zenei megoldások pedig nem csak megteremtik ezt a különös, heterotópikus teret, és ötletesen reflektálnak az elhangzottakra, de kifejezik az ezzel járó életérzést is. Mindez, ráadásként, remek színészi alakításokkal párosul.
*Méhes Csaba, Thália Színház, Mikroszínpad, Budapest, alkotó-előadó: Méhes Csaba*
Itt a pillanat, amikor valami olyanra csodálkozik rá az ember, amit már rég ismerhetne. De nem ismeri. És hogy mit hagyott ki eddig, arra csak most ébred rá. (...) Egy szó mint száz: zseniális előadás. Van benne kicsi Chaplin, kicsi Mr Bean, és egy kevés Monty Python, de közben úgy nagyon magyar, hogy nagyon nemzetközi is. Úgyhogy a stílus – bár nem szégyellni való egyik említett előkép sem – se nem egyik, se nem másik: legyen egyszerűen Méhes Csaba.
*Kecskeméti Katona József Színház, Ruszt József Stúdió, Kecskemét, rendező: Zsótér Sándor*
Tyrone-ék drámája ugyanis nem egy család története (noha akként is megállja a helyét), hanem állapotjelentés egy egymásra nem figyelő társadalmi hierarchiáról: a ki nem mondott igazságokról, a félelemről, az egymás iránti bizalmat kiirtó erőről, a tudomásul nem vett fájdalomról. (...) A reménytelenség sírásra késztet, az előadás éppen ezzel éri el, hogy túlmutasson ezen: a tökéletesen tiszta, minden rutintól mentes színészi játék által torokszorító intimitással megmutatott nyers reménytelenség tragikus katarzisa olyan csodálatos, annyira gyönyörű, hogy ütni képes: felrázni a tettelenségből, a tehetetlenségből.
*Katona József Színház, Budapest, rendező: Ascher Tamás*
Mert ez a darab nagyon Te és Én. Nagyon orosz és nagyon magyar is. Mert ez a fényzabálós káprázat nem csak értelmiségi kiváltság. Ez az egymás mellett elbeszélés, az egymást fénykáprázatokkal etetés igazán finoman hangszerelt, szenvedéllyel összerakott Bolero-játéka. (...) Tükörtartás arról, hogy mi, Fényevők, még egy istenverte forradalomhoz is erőtlenek vagyunk. Ha valami, akkor ez a tény az, amivel szembesülni a lehető legkínosabb.
*Újvidéki Színház, Thália Színház, Budapest, rendező: Urbán András*
Az előadásból a magyar történelem egy olyan szegmensét ismerhetjük meg, melyről Magyarországon kevés, de leginkább téves a tudásunk. Mert Neoplanta történelme a magyarság története is, csak kicsiben – a tanulságok pedig ma talán aktuálisabbak, mint valaha. (...) Az egyszeri, egyedi ember így lesz az ideológia kiszolgálója, egy elvont gondolatrendszeré, mely egyetlen tulajdonságuk alapján választ el embereket egymástól. Urbán előadása valójában korszerűtlen – ugyanis a humanizmus hangját hallani belőle. Az embert szemléli és szemlélteti csupasz valójában, mert nincsen a homlokára írva, hogy ki is ő.
2014. március 1. Irtás
*Forte Társulat, Szkéné Színház, Budapest, rendező: Horváth Csaba*
Vannak korok, idők, amikor az emberiségre, vagy csak az emberiség egy részére egész egyszerűen rátör a másik utálata, valamilyen kritériumok mentén gyűlölködni kezd, aztán valahogy sikerül kikötni a népirtásnál. (...) Bár az előadás hosszabb önmagánál, a történet, ahogy begyűrűznek egy közösségbe a vallási és politikai ellentétek, sőt, ahogy ez begyűrűzik egy házaspár magánéletébe, szerelmébe, ahogy a szeretetből távolságtartás lesz, majd ahogy egyre inkább forrong a zabolátlan gyűlölet – miközben a produkció nem tör pálcát egyik fél felett sem, vannak irányítók és vannak elszenvedők, de minden indíték egyaránt érthető – nagyon ismerősnek tűnhet a számunkra. Hiába kevés a konkrétan hozzánk szóló gesztus, az érzet megvan, különösen a záróképben: amikor tényleg dobog előttünk a föld, valami nagyon elemi, zsigeri pillanat születik meg. Lehet fejtegetni a szimbólumokat, de nem ez a lényeg, inkább az, hogy az emberben akaratlanul is feldereng, hogy ennek a föld-újraosztásos, nézetek mentén kettészakadós, politikai érdekek irányította történetnek mi valahol a felénél tarthatunk.
*Centrál Színház, Budapest, rendező: Puskás Tamás*
Az állatgyilkosság mellé megkapjuk az autista lélek rejtélyét is. Rágni való csontként: az emberi tettek, lelki motivációk életszerű, kusza szövevényét. Könnyeden, ám mégse könnyűen. (...) Ugyanis Wellington megölése nem csak egy kutyával szembeni bánásmód lenyomata, hanem egy másik, független, egy érző lény teljesen önálló, zárt világához való közelítés tükörképe is egyben. A csak ráfigyeléssel megérthető, sebezhető zártság mögé rejtőző nyíltszívűségé. Mert itt mindnyájan autisták vagyunk, annak buktatóival és egyetlenszerű kincseivel együtt. Különös esetek lelkileg bezárkózott éjszakáinkban.
