Interakciók, dialógusok és konfliktusok persze vannak, ebben a csehovi mikroközösségben azonban mindenki szélsőségesen csak magára figyel. Aki szerelmes, az nem önzetlenül az, és aligha van fogalma arról, mi zajlik a másikban; aki látszólag nagylelkű, az is hátsó szándékkal ad bármit; aki erős, az pedig nem elég nagyvonalú ahhoz, hogy ne éljen vissza szellemi, lelki vagy épp pénzben mérhető hatalmával.
A dácsa (nyári lak) udvarát ábrázoló díszlet (Menczel Róbert munkája), különösen a központi elemként többször szerephez jutó zuhanyzó, valamint az előadás alaphangulata remekül passzol ehhez a közösséghez: poshadt, forró, orosz nyár, ahol sem üdítő árnyékra, sem felfrissülésre nincs sok esély (utóbbit az újabb és újabb érkezők sem hozzák magukkal, hisz végeredményben ők is ugyanolyanok, mint a már ott lévők). Marad a vodka, az ész és cél nélküli tivornyázás. Ennek a közegnek a központi figurája a tanítói állásból ide (vissza)süllyedt Platonov, a nők kedvence, a férfiak példaképe. Mondhatnánk, hogy a múlt reményeinek kudarcát testesíti meg, de akkor megint csak azt kellene feltételeznünk, hogy itt bárkit is érdekel a többiek élete-sorsa – maradjunk hát abban, hogy Platonov saját kudarcát követően szalad újabb és újabb kudarcok felé.
Platonov nem rossz ember. Csak… ember. Ember a maga gyarlóságaival: enerváltsága miatt felelőtlen, nemtörődöm, a következményekre fittyet hány. A nőkkel játszik, barátaira nincs tekintettel, rokonaival nem foglakozik – de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdeki őt semmi. A többiektől egyedül az különbözteti meg, hogy őt önmaga sem. László Zsolt pedig mindezt remekül mutatja be. Játéka olyan ívet rajzol, mellyel érthetővé válik ennek a mindenhonnan kilógó (vagy önmagát kilógató) alaknak a személyisége. Kellően erős, majd kellően flegma. Az előadás elején személyében még megidéződik Adytól A Hortobágy poétája, aki látja maga körül a posványt, és vágyna szebbre – aztán ő maga válik olyanná, mint amilyennek megvetett környezetét látta. Karakterfejlődése karaktersüllyedés. Bukása törvényszerű, és igazából oly’ mindegy, hogy golyó vagy betegség formájában érkezik-e meg.
Kováts Adél nagyon sokoldalú a „szépözvegy” tábornokné szerepében - úrinő viaszálarcát percről percre elcsepegteti. Játéka remek, színésznő és szerep közös érdeme az az alakítás, mely a 2011-es Vágyvillamos óta messze legjelentősebbnek számít tőle. Ráadásul ezúttal sok nő érezhet együtt az egyszerre több fronton harcoló, az otthonáért, a megítéléséért és a boldogságáért egyaránt küzdő asszonnyal. Petrik Andrea nagyvárosias Szofjája számára átmenti Hedda Gablere életuntságának álcázott, megtört, elfojtott szenvedélyességét, Adorjáni Bálint a tábornokné fiának szerepében pedig egy az egyben az imént említett Ibsen-adaptációban is bemutatott alakítását hozza. (Kettejük két párosa alapján joggal merül fel: minden házasság egyforma?) Schneider Zoltán kissé bárgyú orvosa az egészség mellett a becsületességért is próbál felelni, törekvéseit nem sok siker koronázza.
Adott tehát Platonov és négy nő, akik mind maguknak akarják őt: a „szürke egér” feleség (Andrusko Marcella) a jövő miatti félelemből, a tábornokné (Kováts Adél) a saját, talán kapuzárási pánikkal vegyült, a férfira vetített szenvedélyéből, legjobb barátja felesége, Szofja (Petrik Andrea) a változatosság iránti vágyból, sógora szerelme, a görcsös, fura lány (Martinovics Dorina) pedig vak rajongásból. És bár Platonov játszik velük, (eközben fél kézzel zúzza szét barátja és sógora álmait), semmit sem vesz komolyan.
Mindeközben pedig nevetünk a Jordán Tamás által precízen megformált részeges, a környezetéből semmit fel sem fogó nyugdíjas katonatiszten, illetve a jómódú földesúr apjával (Bálint András) végletesen trágárul és lekezelően, egyszóval bunkón beszélő, tőle pénzt követelő nyugati egyetemista fiún (Somhegyi György). Mint ahogy olykor nevetünk, olykor pedig felháborodunk Márton András lenézett-kirekesztett, a posványban dagonyázó többiekkel szembeni, pénzzel szerzett hatalmával azonban kérkedő zsidó kereskedő karikatúráján. Emellett talán mosolygunk kicsit a választékosan beszélő lótolvaj, Oszip (Mészáros András) abszurd figuráján is, aki talán már a jövőt vetíti előre. De ha magunkba nézünk, talán egyik alakot sem találjuk már annyira viccesnek.
Mint látható, Alföldi ezúttal látszólag tágabb teret hagy színészeinek, akik többségükben jól is tudnak ezzel élni. Ugyanakkor ez a tér kissé a cselekmény rovására megy, nem eldönthető ugyanis, hogy mi az előadás célja (dramaturg: Vörös Róbert). Ez egy generációs konfliktushelyzet az idősek, a középkorúak és az ifjak között? Vagy egy szerelmi sokszög története? Vagy (és ez a legvalószínűbb, egyben legaktuálisabb) egy társadalomkritika az önzésről?
Lehetne olyan közhelyeket pufogtatni, hogy az önzés önzést szül, vagy hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa – valamennyire még illenének is az előadásra. Az azonban érdekes, és vitára módot adó felvetés, hogy mi a felelőssége annak, aki látja, mi vesz minket körül, azokkal szemben, akik nem látják. Az pedig aligha véletlen, hogy az utóbbi időben több tartalmas előadás (például a Fényevők született ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban.
(2014. szeptember 18.)
