A színpadot két pólus uralja. A később nemzetek arénájaként – az előadás után, a történetet értelmezve még inkább cirkuszaként – értelmet nyerő, ovális nézőtérrel körbevett színpadon egyik oldalt a romokban heverő Római Birodalmat jelképező légió-maradványok és a romos Colosseum képe látható. Másik oldalt pedig egy óriási kerék, rajta nyilvánvalóan Attila trónja, egy agancsokból összerakott monstrum, és a kerékhez egy oszlopon odaszerelt, árva nyereg.

Attila majd a romokon keresztül vonul be és foglalja el trónját. Addig viszont rengeteg mozzanata van az előadásnak, olyannyira, hogy egyes szerepek, helyszínek, események (számomra) végig meghatározhatatlanok maradtak. Ez leginkább annak tulajdonítható, hogy sok minden egyszerre, ugyanolyan hangsúllyal, több helyszínen, párhuzamosan történik a színpadon. Egyszerre rontanak be - kezükben íjjal - a víg hun legények, tolja valaki átkokat szórva az óriás kereket, öltöztetik a gót hercegnőt, szórja a tömjénfüstöt a római katolikus pap. A monumentalitáson hatékonyan talált fogódzót Vidnyánszky Attila, a színpad állandóan kavarog, tele misztikussággal: a népek vándorlásának kora leginkább ezáltal idéződik meg. Olyan, mint egy hosszú, vizualitásban gazdag, izgalmas trailer, de az, hogy mi is történik mögötte igazán, elsikkad.

Ennek következményeként a tulajdonképpen csak a második felvonásban kibomló történet egyszerű, érdemileg nem sok minden történik. Ehhez képest túl sok egyetemes problémát látott bele és akart színre vinni a rendező, így az előadás végül sajnos nem fejlődik kerek egésszé. A pokolinak emlegetett Kelet és egy piperkőc, modoros bohócfigura személyében életre kelő Nyugat, a barbárok, a keresztények által, és azokon belül is megosztott világot látunk. Ennek a világnak egyébként nagyon is karakteresen megformált szereplői érthetően, de csak jelzésszerűen jelenítik meg konfliktusaikat.

Amit érvényesen és nagy ívben bontott ki az előadás, az Attila élő legendájának megszületése, az, hogy egy legenda mennyiben tudja befolyásolni és felkavarni egy egész kontinens történelmét és a történelem nagy hőseiről kialakult mai képet. Ennek a kérdéskörnek a miértje viszont nem illeszkedik elég szervesen a mába.

Bár az első felvonásban Attila szinte végig nincs jelen, érezhetően uralja a világot, róla szól minden. Saját népével együtt mindenki őt rettegi, róla beszél, csapatainak közeledése óriási káoszt kavar, ördögi leírásokkal vannak teli a róla szóló hírek és krónikák. A legenda ereje legszebben akkor mutatkozik meg, mikor megérkezik: láthatjuk, a róla szóló leírásoknak majdhogynem az ellenkezője igaz. A keresztény papok azonban, mikor Attila az orruk előtt áll, akkor is rémhíreket üvöltöznek. Maga az elrabolt gót hercegnő, Mikolt is a hallottak alapján kialakult képet gyűlöli és szereti egyszerre. A Mátray László által megjelenített Attila élő alakja valóban emelkedettebb lesz gyáva, hitvány, kicsinyesen gonoszkodó, ide-oda alkudozó, érdekhajhász ellenségeihez képest. Egyszerű, sallangoktól mentes, ezért rejtélyes, de magabiztos és szigorú viselkedése és ítélkezése érthetően kelthet legendákat.

Attila kortársaiban az előadás szerint leginkább fantáziaképek formájában élt. Az előadás ezt a problémát megpróbálja a mára is kivetíteni. Mire Attila meghal, a szereplők nagy része egyszerű ruhára cserélte az Olekszandr Bilozub által (sokszor már zavaróan) gazdagon kidolgozott jelmezét, mely egyébként is ötvözte magában a korhű és a modernizáló elemeket. Az előadás legutolsó mondatával pedig, egy nézőkhöz való kiszólással érzékeltetik, hogy amit láttunk, az is pusztán a fantázia terméke.

Különös és erős hangulatot keltő érdekessége az előadásnak a sámánokat idéző énekes, Kanalas Éva szerepeltetése. Az ő dalait néha felváltó jazz-zenei bejátszások a jelenhez kötés miatt egyrészt érthető gesztusnak tűnnek, de random megjelenéseik inkább zavart és esetlenséget keltenek.

Az előadás kellő mértékben veszi magát komolyan. A viccesebb, játékosabb részek ugyan nem feltétlenül telitalálatok, de mindenképp oldják az egész előadás állandó feszültségét. A nagy, nyomatékos hatásszünettel kivárt mozdulatok nagyon tömény, émelyítő patetikusságot eredményeznek, amitől mocorgunk is a széken, de tulajdonképpen be kell látni, mindez nem hat idegenül, ha ezek nem lennének, az egész előadásnak sem lenne ilyen átfogóan erős, sokszor ámulatba ejtő jellege.

A beharangozott apropó, a népek keveredése, vándorlása, identitásuk megőrzésének nehézségei nem kapnak elég teret, így nem is nyernek igazán aktualitást. Az előadás inkább egy emlékezetes költői koreográfia marad, mint történelmi távlatokban értelmet nyerő körkép.

(2014. december 20.)