A színpad szinte teljesen üres: néhány hangfal, mikrofonállványok, talán egy szék oldalt, fekete építkezési fólia a földön és egy focilabda a tucatnyi nő között. Egy utánozhatatlanul ügyetlen mozdulattal aztán egyikük a nézők közé üti a hazai viszonylatban többszörösen beszédes játékszert – és vele a férfi princípium utolsó maradványát. Akár előtte, akár utána, akár alatta vagyunk az (át)építkezésnek, az igazi őrület az elegáns nők látványa a munkások, munkagépek és épületek helyén lévő, üres színpadon.
Az erős gondolat azonban nem válik színházzá: a vizuális arculatokban, kifordított reklámokban falra vetített jelen és negyedszázadnyi közelmúlt, a falakra lőtt képek játékossága, a mozdulatok és megszólalások egyenként találó jelbeszéde lassan mindent bedarál. Gergye Krisztián víziója még el is találja a körülöttünk és bennünk zajló értetlenség alapélményét, amivel a honi közélet kínálgat minket, azonban ez a ráismerés ehhez az előadáshoz itt és most nem elég.
Egy forradalomhoz képest vagyunk valahol: Marat leharcolt elveivel és beteg testével a képzeletbeli fürdőkádban, Charlotte Corday (Sipos Viktória) töretlen-szűz hitének hamisságával és egy tőrrel, Simonne Evrard (Egri Márta) alázatos szeretetével és egyszeri kifakadásával, Jacques Roux (Melkvi Bea) pózoló forradalmiságával, valamint a nép mozgó és éneklő lányai együtt és szerteszét. A képzeletbeli elmegyógyintézet képzeletbeli ápoltjai egy képzeletbeli előadás valóságos főpróbáját mutatják meg nekünk. Ez csak egy szerep – mondják maguk között többször is, amiből tudható, hogy nem az.
Azt megértetni, hogy akkor mégis micsoda, Szalontay Tünde úrhölgyesen eltartott kikiáltó figurája kísérli meg folyamatosan. Az ismerős és érthetetlen világ legismerősebb alakja Coulmier, az (elmegyógy)intézmény vezetője, aki Tárnok Marica megformálásában ül be közénk az első sorba. A keresztényi jó ízlés, a Nemzeti Együttműködés Rendszere valamint az ungarische operett megingathatatlan rajongójaként onnan próbálja útját állni a színtér és a nézőtér közötti hangulat- és gondolatátvitelnek. Impozánsan komikus, ám kevéssé erőteljes alak, akire mindkét oldal furán néz: mint aki négy ásszal a kezében elégedett – miközben dominóznak. A sokadik belebeszélése után végül a színjátszók betömött szájjal egy székre kötözik.
A válogatottan kitűnő színészek játéka a szemel látható komponáltság ellenére sem találkozik, és úgy tűnik, ez éppen a kompozíció sajátja. Az erőteljes személyiségekből így azonban nem születnek fajsúlyos figurák. A jól formált monomániákat néha egy közös póz rántja össze, ezek az állóképek azonban erőtlenebbek annál, mint amikor a tiszta és hamis énekhangok vagy az ellazultabb és feszesebb mozdulatsorok jutnak többször is közös nevezőre. Az előbbi csupán a pózolás – ismét csak ismerős – tényéből repetázik, az utóbbiak a sokféleség törékeny egyensúlyának erejét és erőtlenségét mutatják meg egy-egy jellegzetes, mégsem leegyszerűsítő gesztusban.
Az értetlenség legnagyobb kárvallottja Takács Katalin de Sade-ja: amilyen kristálytiszta, belenyugvó szellemi fölénnyel kezeli az intézményvezető közbekellemetlenkedéseit, annyira nem lehet tudni, hogy minden mást miért csinál. Miért éppen de Sade rendezi a darabot? Miért éppen a francia forradalomról? És egyáltalán ki ő? A nyitva hagyott kérdések mindig izgalmasak – feltéve, ha a megválaszolásához kapunk energiákat is. Fullajtár Andrea Marat-ja ezzel szemben - járja bár a kétségbeesés, a forradalmi meditáció vagy a hűdelaza népbolondítás köreit - mágnesként vonz magával minket. Meggyilkolásának jelenetében a nyegleségéből lassanként kicsodálkozó „jaj, de kellemetlen”, „no, de ez fáj” mondatok – a paródiajelleg mellett is – a torkunkig tolják fel a halált.
A férfit tudatos kritikai gesztusként (erről bővebben egy interjúban beszél a rendező) kisöprik a színpadról, a helyét több átérzéssel, kevesebb arroganciával és némi nőbe oltott férfiassággal (Fullajtár Marat-ja) szórják be. Gergye Krisztián nem egy megúszásra játszó alkotó, sőt. Most sem ezt teszi, a súlyos gondolatok és a még súlyosabb társadalomkritika mégis szétszaladnak: csak néhány flash marad, egy közéleti revü távoli emléke és tompa zsongás a fejben.
Szünet van – mondják a végén a játszók, mármint, hogy tényleg – ismétlik meg, miután senki nem reagál erre. Amikor a második felvonásra visszajövünk, már senki nem lesz itt – teszik hozzá. Egyelőre meg sem mozdulunk. Coulmier avagy Tárnok Marica közben kiszabadítja magát a kötelékek közül, és előrejön a rivaldába: megkönnyebbülten kezdünk tapsolni. Lám, mégis csak ő jelöli ki a taps helyét. Mit jelent, ki tudja.
(2014. október 30.)
