A Shakespeare dráma ezúttal alapvetően Rosalinda (Gidró Katalin) történetére lett meghúzva. A rocker kamaszként ábrázolt főhős lázadó önteltségében előbb egyedül önmagával van elfoglalva, és semmibe veszi az érte vakon rajongó Céliát (Lass Bea), majd ő kezd el viszonzatlanul epedni az alapműhöz képest deheroizált, ábrándozó Orlandóért (Szívós László). A végeredmény egy kifordított love story: az utolsó jelenetben egyetlen pár sem boldog maradéktalanul: Orlando érezhetően megfáradt a Shakespeare által kitalált álöltözéses elcsábításban, és vonakodva fogja csak meg Rosalinda kezét. Célia magányában egyre nagyobb, végül emberméretű, mozgó plüssmackókhoz menekül, majd teljesen váratlanul hozzáköti az életét Oliverhez (Rédei Roland), annak kidolgozott felsőtestétől elcsábulva. Az udvari bolond Próbakőt (Sorbán Csaba) pedig leginkább csak az aktuális kielégülés reménye vezeti Jucihoz (Szilágyi Annamária). Az esküvőt levezető Herceg (Jakab Tamás) egy Shakespeare-kötetből olvas fel, de amit a színpadon látunk, az gyökeresen ellentmond a vígjáték mézesmázos befejezésének. Ez a realisztikusabb végkimenetel pedig nem áll rosszul az előadásnak. Kicsit olyan, mintha Jacques (Báhner Péter), az emberekben csalódott filozófus sötét szemüvegén át látnánk a drámát.
A szöveggel való munka azonban nem mindig vezetett tökéletes eredményre. Az új kontextusban új értelmet nyerő klasszikus sorok sokszor működnek jól, de arra is van példa nem egyszer, hogy a környezet és az előadás gondolatvilága egyszerűen kiköpi és céltalanná teszi Szabó Lőrinc közel nyolcvanéves fordítását. Az apróbb eltérések az eredetitől annál hatásosabbak és jelentéstelibbek: például Olivert az új szövegben nem oroszlán, hanem medve támadja meg, játékba hozva a korábban említett játékmaci motívumot és Célia felnövésének az ívét. A „színház az egész világ” híres-neves monológ azonban mind a színlapon, mind az előadásban értelmetlenül túlhangsúlyozottnak, már-már feleslegesnek hat.
Mindenért kárpótol azonban a látvány, habár a színpad és a jelmezek túlnyomó többsége fekete-fehér. A díszlet (Fodor Viola) ugyanis például az egyszerűségében nagyszerű: a Globe-hoz hasonlóan szinte üres tér helyet hagy a fantáziának. A sötét palotabelső leszűkített tere mögött egyszer csak felemelkedik a hátsófal, és egy vakítóan fehér közeg jelenik meg mint erdő, apró, kaotikusan elrendezett emelvényekkel, amelyek változatos kompozíciókra adnak lehetőséget a színészek mozgatása kapcsán.
A jelmez (Bianca Imelda Jeremias) szintén emlékezetes: a legkülönbözőbb korokat és stílusokat sikerül összeegyeztetni az azonos színvilággal. Az egyik legmegkapóbb megoldás Corinnus, a szerencsétlen, öreg szolgáló (Ádám Tamás): nyomorát lassú vánszorgása jelzi, ahogy lassan, erőtlenül járva, rátámaszkodik a maga előtt tolt, üres kerekesszékre. Sok apró ötlet és szimbólum mozog még a háttérben, ilyen a képileg roppant erős, rózsaszín nyúl is (Tóth Ádám), aki mint egy erdőbe vetett utazó, Jacques párjaként, szótlanul figyeli a színdarabot. De ilyen a király kíséretében járó punkrock zenekar vagy a giccses árkádiai lakókká változtatott pásztorok kinézete is.
A színészek pedig derekasan végigasszisztáljak a rendezői víziót. Gidró Katalin Lass Beához hasonlóan bájos tinis gúnyolódásában és szerelmi áhítozásában is. Játéka, amely körül nem kis vita alakult ki Szegeden (erről itt olvashatnak - a szerk.), kontextusától függetlenül aligha okozott volna botrányt: talán a tetőpontra túlságosan hamar ér el, és egy idő után nincs már hova építkeznie, de ilyet láttunk már máshol is bőségesen, aligha vesz el az előadás értékéből. Összességében egy képileg intenzív, izgalmas rendezői koncepcióról van szó. Talán egy kicsit lehetett volna markánsabb a szöveggel való szakítás, de akkor valószínűleg a mellettem ülő, konzervatívabbnak tűnő, idősebb hölgyek lelkesedtek volna kevésbé. Kinek-kinek máshogy tetszik, ugye.
(2015. január 4.)
