A Maladype Színház előadásán kísértetiesen hasonló volt a helyzet: a nyolcadik kerületi, polgári lakásból kialakított bázis egyik helyiségében a hosszanti falak mentén ülünk, miközben két oldalról folyamatosan érkeznek közénk a filmtörténelem legkülönbözőbb figurái, és egy 5-ös buszon induló történetet mesélnek el egy hosszú nyakú, kalapos férfiről. Moccanni pedig nem is nagyon lehet: eleve sokan vagyunk, de - félfarnyi hobbit székekre ültetve - néhány fiatalabb nézőt még rá is tolnak erre a szűkösségre. Nem egy Palatinus, de a felkínált látvány sem csak néznivaló.
Annak idején, a Leonce és Léna kapcsán Balázs Zoltán rendezőként kapott hideget és meleget egyaránt. Hideget (többek között nálunk is) mondván, a több verzióban is kidolgozott, félig-meddig ad hoc módon egymás után kerülő jelenetek nem válnak egész előadássá, meleget (többek között e sorok szerzőjétől) azért, merthogy a komoly műhelymunkával kialakított játékosság egy különleges és gondolatgazdag színházi minőséggé vált a színpadon. Tény, hogy Büchner drámáját darabokra tépték, és ami ebből végül összeállt, kérdés maradt, hogy mi köze a Leonce és Lénához.
Raymond Queneau 1947-ben írt, Stílusgyakorlatok című műve ezzel az egységgel szemben eredetileg - nomen est omen - közel száz különféle stílusban mesél el egyetlen történetet. És bár igaz, hogy ezek egy zenei-matematikai kompozíció alapján szerveződnek, ám ezt az egyszerre szabad, mégis kötött szerkezetet eredendően felülírja, hogy a teljes mű eljátszása komoly próbára tenné a nézők tűrőképességét. A Stílusgyakorlatok tehát eleve, több értelemben is szét van szedve, amit a Maladype Színház a tőle megszokott játékossággal most úgy bont még tovább, hogy közben szép lassan valami felépül.
Akármennyire is filmetalon a Keresztapa és azonnal felismerhető Marlon Brando reszelős hangú családfője, amint egy férfiről mesél, akit az 5-ös buszon látott, Csubakkáról és C-3PO-ról később nem is beszélve, nem evidens, hogy az előadás minden egyes jelenete egy-egy mozit idéz. A filmes jártasság arányában bizonyára a játéknak ez a rejtvényfejtő-rátaláló ajánlata is jobban érvényesül. Ráismeréstől függetlenül folyamatosan érkeznek a legkülönfélébb, egytől egyig jellegzetes figurák, és élik a legkülönfélébb, jellegzetes életüket, amibe éppen csak annyi ideig láthatunk bele, amíg azt a bizonyos történetet el nem mesélik.
Vannak nagyon távoli alakok: Szilágyi Ágota lassú vonulása mintás, zöld ruhában (és talán egy esernyővel) például ámulatba ejtően nem evilági, míg máskor a helyi nyócker-sztereotípiánk ölt szemmel látható testet. Válasszanak el tőlük földrészek, vagy egy ablaküveg se, a figurák minden esetben ugyanabból a színészi távolságtartásból születnek: kézzel fogható karakterük már van, személyiségük azonban nincs – másfél percenként nem is nagyon lehet. Egy újabb játékajánlat, hogy a nézők ezeket a szerepeket tényleges közelségből tapasztalják meg – és töltögethetik magukban tovább. Ráadásul az alakok minden egyes székzörgetésre és orrfújásra reagálnak: mint az okos lány meséjében, léteznek is és nem is. A teljes átalakulások és rohamtempójú átöltözködések alól lassacskán elősejlik a Csábító Áldozat (Szilágyi Ágota), az (Ön)Pusztító (Tankó Erika), az Agresszív (Orosz Ákos) és a Lúzer (Lendváczky Zoltán). Ők így négyen előttünk, velünk, közülünk – és ezzel az előadás össze is áll.
Ahogy a visszatérően megjelenő tárgyak (esernyő, kés, pisztoly, könyv, fényképezőgép, satöbbi) néha izgalmas játszótársai a színészeknek, máskor kevésbé találnak magukra, úgy az egyes jelenetek maguk is sokszorosan szóródnak. A rengeteg ötlet hol sziporkákkal szórakoztat, hol meglep, máskor kicsit untat, megdermeszt vagy elgondolkodtat. Akármennyire is átgondoltnak érződik az egymásutánok ritmikája és a zenehasználat, az előadás összességében túl sok, és túl hosszú. Elfáradunk a végére, márpedig fáradtan nem lehet játszani.
A hatvanhatszorosan elmesélt történet szerint a kalapos férfit később megkérdezik, hogy miért nem varrta feljebb a felső gombját. Az előadás ezt a miértet hangosítja ki. Ami a gombot illeti, talán kevésbé húsba vágó a dolog - valahol azonban mégis el kell kezdeni.
(2014. december 29.)
