Az előadást alapvetően rövid zenei és bábos etűdök alkotják. Technikai szempontból izgalmas sokféleség uralkodik: pálcás báb, homok animáció, gyurma, szikszalag, fóliák és papírgalacsinok egyaránt életre kelnek. Tartalmi szempontból pedig a kapcsolatok kerülnek fókuszba. A legtöbb jelenet keserédesen zárul: az egyes szereplők képtelenek a közös életre vagy munkára, egymással és egymás nélkül sem tudnak meglenni.

Spiegl Anna egyedül megjelenített és ezáltal szükségszerűen összenőtt anya és gyermek figurája például nem tud szétszakadni. Szolár Tibor már a papírgalacsinokkal létrehozott nővel sem boldogul, a valódival való bárminemű kapcsolata pedig teljesen reménytelen. A gyurma fejű, apró, a színészek kezével létrehozott lények pedig az egyiptomi fáraók és rabszolgák viszonyát juttatják eszünkbe.

Vannak ugyan kivételek, például amikor teljes összhangban játszanak többen egyazon hangszeren, és az ötletességnek, illetve a sok humornak hála inkább nevetünk, mint sírunk. Azonban az emberi kapcsolatok szempontjából az igazi, optimista ellenpólust mégiscsak a háttérben tevékenykedő színészek összehangolt munkája jelenti, amely jelzi, hogy azért mégiscsak meg tudnak élni egymás mellett emberek, és közösen még alkotni is képesek.

A témák egyetemessége szavak nélkül is érthetővé teszi a jeleneteket, egyszerűségük miatt könnyen befogadhatóak, egy kisgyerek pont olyan jól szórakozik az előadáson, mint egy felnőtt.

Kovács Márton zenéje és annak létrehozása elválaszthatatlanul beépül az előadásba. A négy színészhez négy hangszer kapcsolódik: gitár (Fehér Dániel), tangóharmonika (Spiegl Anna), dob (Szolár Tibor), hegedű (Hoffer Károly), de gyakran a szájukkal vagy a puszta kezükkel hoznak létre dallamot. A zenében fel-felboruló összhang, a váratlan szólók és a visszatérések a közös, irányított zenéléshez, szintén kapcsolódnak az etűdök témáihoz.

Érdemes még megemlíteni, hogy a különböző, gyakran hétköznapi tárgyak életre keltésének gesztusa szintén szerves része az előadásnak. Felületesen nézve azért, mert az animálás legtöbbször előttünk jön létre, és a túláradó virtuozitás és kreativitás már önmagában is szemet gyönyörködtető. Tipikusan arról az esetről van szó, amikor a tartalomtól és a konkrét látványtól függetlenül, egyszerűen jó érzés színházban lenni és élvezni, ahogy megszületik az illúzió. Ezen túlmenően az adott etűdben felhasznált technika gyakran jelentéssel is bír. Amikor például a mind a négy színészt igénybe vevő bábu „felneveli” az utódját: érzékletes, ahogy a színészek a kezükkel egyesével áttérnek az utód mozgatására, és így, ahogy a szülő figura folyamatosan veszti el az „életét”, az fokozatosan átszáll ügyesedő gyermekébe. Azaz a bábszínház műfaji specifikuma mással nem helyettesíthető módon válik a kifejezés legérzékletesebb elemévé.

(Az előadást a Nextfeszten láttuk, a Trafóban, 2015. január 6-án.)