Nathanael egyik nap arra ébred, hogy gyerekkori rémálma, a Homokember története újra kísérti őt. Jobban mondva Nathanael egyik nap nem lesz képes felébredni gyerekkori rémálmából, a Homokember ébren is kísérti őt. Apja régi barátját –a fiú szerint egyben gyilkosát is – egyetemi tanulmányai alatt újra felismerni véli egy barométerárus személyében. Segítségével Coppelius professzor megteremti saját lányát, egy élethű bábot, akibe a fiú szó szerint belebolondul.
A színpadot homok fedi. Itt még nehezebb a küzdelem a belső és külső rémekkel egyaránt. Nathanael már az első képben küzd: nem csak magával a Homokemberrel, hanem saját béklyóival is. Arra ébred, hogy vastag kötél zárja őt bilincsbe, ebből kell kiszabadulnia. Gyerekkori emlékképek és jelenkori ábrándok homokos, bizonytalan és laza talaján vezet minket az előadás, sokszor következetlenül.
Nathanaelt és szerelmét, Clarát néhány jelenetenként más és más színész játssza. Azon kívül, hogy megismerhetjük az egész osztályt, a váltogatásokra csak Nathanael őrületének egyre nagyobb fokát találhatjuk magyarázatnak. A Nathanaelt játszó fiúk játéka azonban nem sokban különbözik, a Clarát játszó lányok pedig nem képviselik elég határozottan a Nathanaellel ellentétben az ésszerűtlen következtetéseket elvető, mindkét lábával a földön álló lányt. Felmerül a kérdés: miért tér vissza végül a legelső pár? Egyedül az utolsó percekben érzékelhetjük az előadás irányát: Nathanaelen eluralkodnak félelmei, ő maga sokkal félelmetesebb lesz a Homokembernél.
Akinél, lássuk be, nem nehéz félelmetesebbnek lenni. A Tóth Mátyás játszotta „rém” sokszor karikaturisztikus megjelenése mellett még csábít is: csókolgatja a lányok nyakát, rájuk mászik, még Nathanaelre is inkább mosolyog, mint vicsorít. Öniróniája hol üdítő, hol viszont érthetetlen. Vele szemben Valentyik Anna anya-figurája sokkal megrázóbb: igazából ő az, aki meséivel, később alkoholizmusával ijesztgeti a gyerekeket.
Nyilvánvaló, hogy a színészek teljes erővel dolgoznak, de az összjáték mégis csak akkor érhető tetten, amikor látszik, hogy élvezik a játékot. Ez akkor következik be, amikor a csoportos jelenetek alkalmat adnak a játékosságra. Nathanael hazaérkezik, az egész család megjelenik a maga forgatagával, a különböző karakterek, bár egyszerre vannak jelen, egymáshoz képest mind érvényesülni tudnak, figyelnek egymásra, valahogy egymás által bomlanak ki. Mozgalmas és élvezetes jelenet az is, mikor a professzor bulijára készülődnek az egyetemisták. Bár a lányok és a fiúk csoportjában nem találkozunk változatos személyiségekkel, a karikaturisztikus be- és átvonulások, táncok frissítően, leginkább pedig lendületesen hatnak a többi jelenethez képest. Főglein Fruzsina mitugrász kistestvérként és zavarba ejtően élettelen lányként, vagy zavarba ejtően élethű bábuként is kiemelkedik társai közül, szinte nem lehet nem csak rá figyelni.
Amikor mélyebb, „drámaibb” részhez ér az előadás, sokszor él a fizikai színház eszközeivel (koreográfus Hegymegi Máté), a konfliktusokat megpróbálja képekben kibontani. Itt azonban sajnos nincs meg a mozdulatok mértéke, vagy talán a kapcsolat a mozdulatok és a színészek között. Vagy nagyon rövidre zárják őket, vagy túl jelentőségteljesek, így kelletlennek és esetlennek hatnak. A hosszú jelenetek, ismételgetett mozgássorok ugyanezt az érzést erősítik. Bár eleinte valóban erős hangulatot ígérnek, a sokszor, ugyanolyan hangsúllyal és komolysággal ismételt képek elvesztik élüket. Ilyen például, mikor egy-egy szereplő kétségbeesve végigfut a homokkal szórt színpadon, mikor zsebükbe tömik, vagy a magasból morzsolják, szórják a homokot, mikor a kevés, de hatásos kellék egyikét, egy erős és vastag kötelet húznak-vonnak. Emlékezetes, de az ismétlés miatt szintén hatását vesztő jelenet, amikor a színészek két sorba állnak, és mesélni kezdik saját, visszatérő rémálmaikat. A mozgással kibontott képek is akkor érvényesek inkább, amikor csoportos jelenetekről van szó. Látszik, törekednek a motívumháló felépítésére, de ezek az elemek végül talán túlságosan elhasználódnak.
(2014. december 12.)
