Hogy milyen Kurázsi mamát lehetett várni Zsámbéki Gábortól, arra a legegyszerűbben így lehet válaszolni: amolyan katonásat. Mert a Katona, pozdorjaszekrényeivel, divatosan lepukkant imidzsével, frappáns ajándékboltjával, szóval ezzel a megfontoltan fiatalos légkörrel, igencsak markáns szellemiséget, hangulatot képvisel, ami persze a daraboknak is sajátja. Az addiktív katonásság szeretnivaló és egyáltalán nem unalmas, provokatív és újdonságkereső, de hagyománytisztelő egyszerre; ezen az arany középszeren való haladást vártuk a címszereplő markotányosnőtől, hogy szekerét, családját, a jól bevált katonásság szellemében vigye át a háborún – és az előadáson.

De hogy minden „rendes” Kurázsi mamából kihagyják a Hórák dalát, úgy tűnik, szimbolikus jelzője annak, hogy miképp viszonyul a színjátszási hagyományokhoz az adott társulat. Elek Ferenc pedig a hangsúlyozott felvezetés ellenére csak azért sem énekli el a Hórák dalát, s bár ez az önreflexív gesztus frappáns, akaratlanul is összefoglalja, hogy a Katona Kurázsi mamája is „rendes” Kurázsi mama. Ez a rendesség vonul végig az egész darabon, s ez az, ami felborítja a jól bevált katonás egyensúlyt: talán pont emiatt lesz hiányérzetünk, mert a mérleg itt a hagyományok felé billen inkább. S bár Fullajtár Andrea egy interjúban kiemeli, hogy nem klasszikus Kurázsi-mama interpretációról van szó, ezzel maradéktalanul nem értenénk egyet.

Kezdjük mindjárt a főszereplővel: bár Fullajtár Kurázsit játszó elődjeihez képest fiatal, ez egy percig sem jelent problémát, hisz fiatalságát tökéletesen kompenzálja valamiféle sokat-megélt-asszonyi tapasztaltsággal: lendületes, karakán, határozott, már-már férfias, s ehhez remekül passzol rekedtes orgánuma is, játéka egy percig sem nehézkes vagy erőltetett. Fullajtár hitelesen alakítja a gondterhelt anyát, akinek nincs ideje ellamentálni az üzlet és a család ellentétéről, s ezzel többé-kevésbé beleillik a magyarországi Kurázsi mamák sormintájába. S ezzel eddig nincs is baj. Azzal már inkább, hogy Fullajtár csak úgy játssza el a szerepet, ahogyan kell; s emiatt kezd el motoszkálni bennünk a hiányérzet.

Félreértés ne essék, Fullajtár profi, és nem hibázik, az epikus színház szabályaihoz hűen érzékelhető játékában valamiféle józan távolságtartás karakterétől, amitől a nézőben a kritikus moralizálás indul be az empatikus együttérzés helyett, de szőrszálhasogató gondolatainkat így se tudjuk véka alá rejteni: ezt mintha már láttuk volna. (S egészen óvatosan még bezzeg-gyerekezésbe is kezdhetnénk: Kováts Adél Zsótér Sándor három évvel ezelőtt bemutatott, egészen izgalmas Kurázsi Mamájában mennyire más és újszerű volt.)

Maga az előadás koncepciója is úgy tűnik, nem akart több lenni, mint egy hibátlan Brecht - rendezés: puritán, de sokoldalú díszlet fekete ponyvákból és fehér padokból és dobozbútorokból (Antal Csaba munkája), amely sosem engedi a nézőt maradéktalanul belehelyezkedni a cselekménybe, frappáns vetítés a színpad végében felhúzott vászonra, narrációval és songokkal szabdalt cselekmény. Kiváló ötlet az, hogy a színészek, ha éppen nincs jelenetük, a színpadon maradnak, van, hogy ott öltöznek át, vagy éppen beülnek a sarokba egy kicsit zenélni. Kétségtelenül a darabnak igen exkluzív eleme, hogy a zenei aláfestést szinte teljes egészében a színészek teremtik meg, így láthatjuk például Keresztes Tamást (tangó)harmonikázni, vagy Tasnádi Bencét gitározni és dobolni, s az is telitalálat, hogy az ágyúdörejeket, és egyéb csata-zajokat is hangszerekkel keltenek.

Ilyen és ehhez hasonlóan fantáziadús elemekben azonban nem bővelkedik az előadás: bár a kezdőjelenet igen biztató a színpad közepén álló apró játékkocsival, s azzal, hogy a színészek pár percig még nincsenek szerepben, és csak szépen fokozatosan állnak be a kezdődalhoz, a folytatás néhol lapos lesz. Az apró, szimbolikus kocsit felváltja egy valódi, méretes ekhós szekér, s a jellegzetesen katonás elemek, amik különlegessé tehetnék az amúgy korrekt rendezést, elmaradnak.

A színészi és rendezői profizmus persze nem hagyja, hogy leüljön a darab: Pálos Hanna a néma Kattrint alakítja, mégpedig fantasztikusan, rémisztő tekintetétől kiráz minket a hideg, Keresztes Tamás a tőle megszokott sziporkázással hozza az aggastyán Poldit és a verbuvátort is, Lengyel Ferenc és Rajkai Zoltán tetőtől talpig katona, Elek Ferenc is igen korrekt nyámnyila tábori papként, ahogyan Fekete Ernő és Kiss Eszter is meggyőzően alakítanak. Azonban Mészáros Béla és Dankó István, akik Kurázsi mama két fiát játsszák, elég felejthetőek, Tasnádi Bence pedig annyira markánsan komikus színész, hogy a drámai jelenetekben sem tudja levetkőzni a neki nagyon jól álló nyegleséget, így sokszor nem vehető komolyan.

Persze azt túlzás lenne állítani, hogy semmiféle újítási törekvés nem látható a rendezés koncepciójában: a szöveg túlzottan didaktikus részei („A háborút megfeji, hát adózzék is neki.”) nem hangzanak el, helyettük egy sokkal kevésbé szájbarágó társadalmi-jellegű odamondogatás folyik: a város megmentésére sietni gyáva falusiak saját maguk nyugtatgatása érdekében párhuzamos ima-kántálásba kezdenek, hogy ők semmit sem tehetnek, s ezt természetesen egyenesen a nézőtér felé fordulva teszik: nem ismeretlen ez az önmagunkat megbénító mentalitás manapság sem, ugye.

Zsámbéki Gábor Kurázsi mamájával tehát úgy tűnik, biztosra akart menni: a rutin, a szöveg aktualitása, a színészek profizmusa tényleg elvitte a hátán a produkciót, de az ilyen fajta óvatoskodásnál egy leheletnyivel azért többet vártunk volna. A darab, a karakterek jellemét tekintve tényleg erősen aktuális ma is, Kiss Eszter szavaival élve „túlélési stratégiák palettája”, s ilyen tekintetben tényleg nem szorul semmi változtatásra. Az előadás működött, panaszkodni nincs sok okunk. Az ínyencségek azonban most elmaradtak: talán ennek szólt a darab végén a kicsit fáradt, kicsit tisztességből érkező, - vasnak nem nevezhető - taps.