Az első jelenetben egy frissen az anyamellről leválasztott kisgyerek próbálja betölteni az űrt: Bárdi Gergő hisztérikus energikussággal és izompólóban egy fél életutat jelképez az első feldolgozatlan hiánytól egészen a verőember karrierig. Itt még őt húzzák le, de fortyogó agresszivitása alapján van rá sansz, hogy meg fogja találni a másik oldalt. Czukor Balázs rendezése feldobja az 1.0-ás függés verziót, és az előadás felvezető szövege is valamiféle összefüggéseket ígér, ám végül mégiscsak (körülbelül) az 1.12-ig jutunk el. A darab egy szenvedélybetegség katalógus, ami önmagában ötletes lehetőség a közhelyesség és a fültapasztó tanítva óvás elkerülésére. Az előadás azonban olyan dolgokat is elkerül, amelyek így a nézőtéren okozhatnak hiánytüneteket.

Az alkotóknak sikerül egy platformra hozni a három felől érkező színészeket: se zökkenés, se illesztési varrat nincsen a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola diákja, a K.V. Társulat tagjai és a Kolibri saját színjátszói között. Kisebb szórással, de mindenki jól hozza a saját figurákat a játékfüggő nagykamasztól a különféle szerfüggőkön és a vásárlásban ragadt nőn keresztül egészen a mézaddikt Micimackóig (Krausz Gábor), miközben a különféleképpen terhelt családmodellek képei is pontosak. A rövid és velős, kifejezetten nézőbarát jeleneteket a színészek által előadott koncert számai kötik össze - hol az elvesztett, hol a (szerrel) megtalált világ alterrockos hangzású etapjaival.

A jelenetek a kettéosztott nézőtér közötti térben zajlanak: nem csupán a függések sokszínűségét hozzák így testközelbe, de a bennük való jelenlétünket is pedzi ez a helyzet. Dekódoljuk a gesztust, miközben a függéseket mosollyal bámuló önmagunk látványa jelzi, hogy ez a kódfejtés a maximum. Nem azért nem lesz hozzá közünk, mert mi szerencsés csillagzat alatt születtünk, és zsigerileg vagyunk függetlenek, hanem mert az előadás a felszín közelében marad.

Poénokból, sőt, jól kitalált poénokból nincsen hiány: az egyik csúcspont a gyászbeszéd az ifjú temetésén, aki szomjan halt, miközben World of Warcraft-ozott, és akit Brutal Killer 6357-ként a Blizzard Entertainment saját halottjának tekint. De Ivák Bence saját, pazar látványára folyamatosan éhes nagykamaszának monológja is frappánsan odateszi magát. Az előadás messze legerősebb jelenete viszont az, amikor Urbanovits Krisztina szeretve menekülő, értetlen anya figurája találkozik az elszánt kétségbeeséssel önmagába bújó lányával (Barna Lillai) a pszichiátrián. Nem a „sötét oldal” teszi harapóssá ezt a jelenetet, hanem testközelből látható, kézzel fogható valódisága: egy hétköznapi anya és annak lánya – és nincs megoldás egy olyan helyzetre, amire kell, hogy legyen. Az alapvetően szellemesen pszichologizáló sablonok az alkoholfüggő apával (Némedi Árpád), akinek a felesége (Száger Zsuzsanna) sem a maga ura, és - hangsúlyozottan ezért - a gyerekük is ki tudja, milyen dependenciára hajlik, a játékfüggésből partnerfüggővé váló Bárdi Gergő, és egyáltalán az, hogy az egyes függéseket mint Függést látjuk, szórakoztatóan plakátszerűvé teszik a látottakat.

Ez egy ifjúsági előadás, ami egy fontos – és messze nem csak ifjúsági - problémára fókuszál. Tisztán fogalmaz és igazat beszél: könnyű melléképzelni egy olyan beszélgetést, foglalkozást vagy akár osztályfőnöki órát (lehetőség szerint osztályfőnök nélkül), ahol ebből kiindulva egy izgalmas eszmecsere kezdődhet el. Én mégis inkább egy fiatalembert vizionálok utána az előadás nézői közül, aki talán vörösboros kólát iszogatva azon mosolyog, hogy mekkora gyíkarcok voltak ezek a kilét formák.

(2014. november 21.)