Kilencedikes osztály érkezik a Bethlen Téri Színházba, és tölti meg a kávézó békeidőbeli miliőjét kortalan zsibongással és huszonegyedik századi szelfikkel. Rövid, felvezető magyarázat után fontosember attitűddel jelenik meg a Főnix Táncszínház igazgatója. Elnézést kér, de bármennyire is szívügye a kortárs tánc és a fiatalabb generációk közötti kapcsolat, hirtelen jött elfoglaltsága miatt ma mégis elmarad a kulisszabejárós színházbemutatás, helyette a most készülő táncelőadás próbájába fognak belenézni a középiskolás vendégek. Amiről egyébként még az éppen próbáló táncosok sem tudnak. Persze, mindez játék. Valóban van egy táncszínház a Bethlen téren, de az a Közép-Európa Táncszínház, és valóban vezető beosztásban van az „igazgató”, de nem egy táncszínházat menedzsel, hanem színházi-nevelési programokat vezet a Káva Kulturális Műhelyben. Jelenleg pedig éppen nem vezet, hanem színész-drámatanárként játszik a Horda 2 című színházi-nevelési előadásban.

Hamar kiderül, hogy a táncról kiosztott kérdőívek és egymás körbemasszírozása itt most nem kerete valaminek, hanem már maga a dolog. A diákok számára felkínált szerep nem kíván tőlük különösebb színjátékot, diákokként lépnek be a próbaterembe, és kerülnek egy kényes vita kellős közepébe: a táncosok nem a beharangozott előadást próbálják, hanem saját előadásukat, Horda címmel. Ráadásul – az igazgató elképzeléseitől eltérően - sokkal kevésbé a látványosság, mint inkább a finomabb regiszterek felől indítanak. A direktor messze nem agresszív, ám határozott vezetői dominanciája jelzi, hogy ő a felülről vezérelt igazodásban látja a (munka)közösség sikerességének kulcsát.

Kun Attila koreográfusként (miközben tényleg koreográfus) egy indulatait állandó, lassú mozgásba és visszafogott érvelésbe csendesítő alkotót helyez szembe Takács Gábor ingerültségét egyre nehezebben leplező igazgatójával. Hiteles a létrehozott helyzet, ahogy a táncosok részéről a kelletlen viszontválaszok és Kardos János meghunyászkodóan csendesítő hozzászólásai is azok. És a kínosság is valódi, amiben a le nem zárt vita egyik pillanatában a diákok a táncosokra maradnak. A közös játék itt érkezik el első átbillenő pontjához. Ezek az előadás pedagógiai értelemben vett legerősebb, összességében legmerészebb pillanatai.

A diákok első megszólalása minden ehhez hasonló program egyik kulcspontja, ami a kérdéseket feltevő oldott, valódi kíváncsiságának hatására végül meg is történik. A felkínált játékhelyzet más és más. Van, hogy egy rendező a holokauszt témájában egy készülő filmhez (Kárpótlás) vár véleményeket, máskor a társadalmi érzéketlenség kapcsán az alkotók egy készülő színházi előadáshoz kérik a segítségüket (Elveszettek), és arra is van példa, hogy a diákok egy szoborállítási projektben vesznek részt (Szobor), amely a romagyilkosságok egyik áldozatának állít emléket. A játszók ezekben az esetekben abban a kényelmes távolságban vannak a játéktól, ahonnan, ha akarják, róluk is szólhat a történet, ha akarják, „csak” játszanak, ha akarják, még azt sem. Most azonban a résztvevők nem csak a forma szerint egy osztályközösség, de a felvetett téma is egy képzeletbeli közösségként hozza helyzetbe őket. Nem arról van szó, hogy ne lehetne kimaradni a játékból (erre is volt már példa, és most is van, aki távolabb marad a történésektől), de sokkal nehezebb, ráadásul az is a játék részévé válik. Mint a Brian életében, ahol mindenki egyéniség, csak egyetlen egyvalaki nem. Ahol a közösség a téma, és egy iskolai osztály játszik, ott nem lehet csuriban maradni.

Az első merész vállalása a színházi-nevelési előadásnak, hogy ezen a ponton Kun Attila kell átbillentse a helyzetet, aki noha tanít is, elsősorban mégiscsak táncos-koreográfus. És Kun ezt a rá (és talán belőle is) szabott nyugalmas figurából meg is teszi - annak dacára, hogy ez az osztály nem könnyen szólal meg. A felkínált játék az, hogy a táncosoknak az igazgató által letiltott Horda című munkájukhoz szükségük van a diákok segítségére, hogy együtt töltsék fel a koreográfia hiányzó részletét. Három kisebb csoportban beszélgetnek a hordaságról, és saját ötleteikből épül fel végül a mozgássor. A hallótávon belül lévő csoportban a két táncos - Mádi László finoman irányba terelő és Horváth Adrienn elfogadó - attitűdje egymást erősíti: másokat és másokat, de mindkettő képes megmozdítani a mozdulás határán lévőket. Horváth Adrienn mondata, hogy nincsen rossz mozdulat, még a széken ülve is felszabadító. Végül a csoportok megmutatják saját koreográfiájukat, majd a teljes osztály belakja a táncteret, a szavak helyét átveszi a mozdulás, és noha jól láthatóan vannak bliccelők, és talán kívülről nézve jobban érződik a hordaság, mint amennyire ezt a mozgók magukra veszik, valami elkezdődik. A diákok előbb vesznek részt kortárs táncban, minthogy életükben bármikor láttak volna – és valóban részt vesznek benne.

Létezik egy Horda című koreográfia, amit 2013-ban mutatott be a Közép-Európa Táncszínház. Kun Attila ezt a befogadóhoz a szokottnál könnyebben kapcsolódó, a kortárs tánc nyelvismerete nélkül is magunkkal vihető, maga által komponált előadást dolgozta át erre a programra. És itt a második bevállalás: a színész-drámatanárként képzett Kardos János táncosként vesz részt a produkcióban. Hogy az éles kontraszt ellenére sem lóg ki a lóláb, egyként dicséri Kun Attilát, aki ráírt egy kevéssé technikás szerepet, és Kardos Jánost, aki ezt a szerepet mégis meg tudja tölteni. A pulzálva sodró lendületű produkció nem csupán elbírja azt, ahogyan a vendégek a korábban összeállított mozgássoraikkal egy adott ponton bekapcsolódnak, de jelenlétükkel valódi esztétikai érték keletkezik: a sokféle mozgásos képesség együtt a koreográfia szintjén is létrehozza a Hordát.

A közös alkotás bensőséges lecsendesedésébe érkezik vissza az igazgató, akiről talán már mindenki megfeledkezett, ám aki maga nem feledkezett meg arról az utasításáról, hogy az általa rendezett koreográfiát kellett volna megmutatni a diákoknak. A program ezen a ponton teljesedik ki: az imént született közösséget most számon kérik. Takács Gábor egyértelmű és tudatos játékrontó, mégis képes megszólaltatni a cinkosságban rajtakapott diákokat. Akik ekkor – alkatuk szerint szavakkal és/vagy gesztusokkal - kiállhatnak magukért, a Hordáért. Érvelnek, elzárkóznak, próbálnak meggyőzni: gondolkodnak.

Miközben közösség és egyéniség, játék és valóság, kortárs tánc és kortárs gondolkodás egyszerre történnek ebben a nagy ívű, mégis aprólékosan kidolgozott előadásban, az jut eszembe, hogy ez a helyzet vajon nem a mi és a minket megkérdőjelező mások, a befelé nyílás-kifelé záródás csömörlésig jól ismert automatizmusát erősíti? Vajon ez a játék akar-e és tud-e több lenni, mint önmagunk, valamint a saját közösségünk megvédése? Egyáltalán dolga-e többnek lenni?

A pedagógusok egy része hiányolni szokta az ilyen típusú programoknál a levont tanulságot, a tételes üzenetet, míg mások éppen ezt értékelik nagyra. Az idegen nyelvek ismerete, tudjuk, hasznos dolog. Meggyőződésem, hogy a kortárs tánc nem idegen nyelv – az önálló gondolkodás pedig végképp nem az. Hogy az utóbbi mennyire hasznos, meg lehet kérdezni szüleinktől, tanárainktól, nemzetünk vezetőitől. Vagy csuriban lehet maradni … na jó, nem lehet.

(2014. december 5.)