A szereplők semmiségükben szürreális életükben valódi ölelésekre, érintésekre és párbeszédekre is képtelenek egymással. Az olyan mondatokkal fémjelzett hangulat mellett, mint hogy „Nem te vagy az egyedüli, aki szenved!”, „Nem kellek senkinek?!”, „Randevúkra nem szabad elmenni” egy központi helyen lévő, kivételesen jó adottságokkal rendelkező, de mégis jellegtelen vendéglő magányos asztalai adnak keretet és helyszínt az előadás jeleneteinek. Ide egyedül a vendéglő végleges bezárásakor tér be egy egyébként továbbutazó portugál vendég. A végtelen kilátástalanság és üresség színpadi megfelelője mindezen túl az idővel tesz kísérletet. A jelenetekre nem feltétlenül a lassúság, mint inkább az jellemző, hogy egy-egy kép, karakter, probléma kibontására rengeteg időt szánnak. Ennek következménye azonban nem az összetettség és a sokoldalúság, hanem az alaposság lesz, ez által tudunk meg sokat egy-egy személyes problémáról, kerülünk hozzá nagyon közel. Egy nő (Székely Rozi) például bénultan fekszik matracán, ápolója (Tarr Judit) az egyik jelenetben percekig tornáztatja, egy másikban percekig mosdatja őt. Szabi (Fábián Szabolcs) egy asztalnál ülve hosszú ideig csak a pincért szólongatja, Barnabás (Dékány Barnabás) pedig sokáig egy dél-amerikai dalt hallgat és dúdolgat.
A szürreális körüljárás, alaposság, vagy az azzal szembeni kontraszt sokszor a humor forrásává is válik, például, ha valamire az előadás alapritmusától eltérően, alapvetően normális időben és gyorsasággal reagálnak. Az ilyenfajta elemekkel szintén ügyesen, mértékkel játszanak. Az abszurditáshoz sokszor a szereplők karaktere is hozzátesz: Szabi annyira nem jelent mások számára semmit, hogy láthatatlan, súlytalan, testetlen, átlátszó: a szenzoros vécé nem húzza le magát, mert nem érzékeli Szabit, a lift nem megy tovább, mert nem érzékeli Szabit. Végül felesége számára is átlátszóvá válik.
A jeleneteken belüli alaposság, kitartás az előadás egészét tekintve az összetettséggel, egyszerű, de következetes építkezéssel bővül. Apró, visszatérő jelekből tudjuk meg, hogy kik és milyen szinten tartoznak össze. Így kapunk egy-egy tetoválásból, egy-egy pillantásból és szóból végül tényleg összeálló csoportképet. Az elejtett információk, elszórt utalások legtöbbször valóban sokat sejtetnek, megtalálják az utat egymáshoz és a nézőhöz.
Egy-két elem azonban túl nagy hangsúlyt kap az előadásban betöltött szerepéhez képest. Vagy, mert önmagában túl sok értelmezési lehetőséget kínál, mint a színpad előterében elhelyezett akváriumba zárt hajó. Vagy hirtelen nem tudjuk az elhangzottakat hova illeszteni az addig kapott kép alapján, nincsenek kellően alátámasztva, mondjuk mint mikor megtudjuk, hogy a dél-amerikai dalt dúdoló fiú apja meghalt.
Hogy a szereplőknek mennyi közük van egymáshoz, mennyire folynak bele egymás életébe, jól példázza az a jelenet is, mikor Laboda Kornél munkából hazatérve otthon vacsorázik, és nem Hegedűs Barbaránál, aki randevúra hívta fel magához, nem mellékesen vacsorára. Míg Kornél készen vásárolt vacsorája a mikróban melegszik, és laptopján egy bugyuta kung-fu film megy, pár lépéssel ott terem a lány lakásában, azaz a szomszédos asztalnál, és leveszi az odakészített evőeszközöket. Mennyire kis erőfeszítésbe kerülne a kapcsolatteremtés, hogy az evőeszközökön kívül valami más közöset is találjanak egymás életében.
A jelenetek ilyen finoman, elegánsan fordulnak át egymásba. Ez az elegancia a már említett kitartással párosul, aminek valahogy az lesz az eredménye, hogy ez a világ nem élesen kegyetlen, hanem mocsárszerűen alattomos. Az itt lakó emberek beleragadnak és kitörni sem képesek: a vendéglő egyetlen vendége, a portugál lány minden porcikájával a társalgásra, ismerkedésre csábít. A zenét hallgató fiú meglepő módon kapható is rá, sőt, láthatóan még lelkesedésre is képes, de a sok tökörészés után a lány a nélkül lép ki az ajtón, hogy megadná neki a számát.
A színészeknek nem kis fegyelemre, figyelemre és koncentrációra, a nézőknek pedig nem kis nyitottságra és türelemre van szüksége ehhez az egyébként hosszúságában is rendhagyó előadáshoz. A színészeknek, láttuk, sikerült. Ha mi is követjük őket, az a százötven perc és az a hiányzó oroszlán nem is olyan ijesztő.
(2015. január 23.)
