Mohácsi János a pécsi hulladékbálás és a kaposvári vizsgaelőadás rusztikus-szalmás díszlete után harmadszorra Szombathelyen teljesen más térbe helyezte az előadást. Vásznakra festett szobabelsőket látunk, először a hetvenes-nyolcvanas évekre hajazó bútorzattal, aztán, ahogy tárul fel a múlt, úgy tágul a tér hátrafelé, már a hatvanas években járunk, majd még eggyel hátrébb lépünk, az ötvenes évekbe. Mohácsi András díszlete e korszakok emblematikus tárgyait szerepelteti a lámpáktól, a szekrénysorokon át a tévétípusokig. Attól, hogy a díszlet ennyire határozottan utal történelmi közelmúltunkra, és hogy folyamatosan lépked vissza ebben a közelmúltban, ezt az alapvetően kortól és időtől függetleníthető családi drámát az előadás hozzáköti a tágabb „család”, az ország történetéhez. Így pedig többletjelentést kap az is, hogy az elhallgatások, rejtegetett bűnök láncolata az előadás jelenéig ér, lehetetlenné téve, hogy a fiatalok úgy élhessék az életüket, ahogy szeretnék. A színpadi tér kitágítása ugyanakkor, ahogy haladunk előre az előadásban, az idősíkokat egymásba is játszatja, és egy idő után azt vesszük észre, hogy minden egyszerre történik, a múlt és a most egyszerre van jelen, minden egyes pillanatban.
Ami az előadás primer szintjét, a meg nem nevezett család viszonylatait illeti, minden a helyén van. Mármint nem a családban (ott persze semmi és senki sincs a helyén), hanem színpadi mozgásban, gesztusokban, mimikában. Ahogy tablóképekbe tömörülnek a szereplők, ahogy Julika (Hartai Petra) valahogy mindig kimarad / lemarad a képről. Ahogy a menyasszonyt a férfiak, a vőlegényt a nők öltöztetik. De Mertz Tibor állomásfőnökének részeg botladozása, Bánfalvi Eszter Tündérkéjének allűrös-spicces futamai is mértéket tartva mértéktelenek. (A koreográfia Kovács Márton munkája.)
Az elején úgy tűnik, hogy az énekbeszéd nem megy mindenkinek egyformán jól, van, aki az ének, és van, aki a beszéd felé billenti az egyensúlyt, de aztán mégis tartani tudnak egy olyan szintet, ahol ez már egyáltalán nem zavaró. Ebben jó partner a színpad két oldalán helyet foglaló zenekar és kórus. (Zenei vezetők: Kovács Márton és Máriás Zsolt.)
Meglepő megoldás, hogy a cowboyt ezúttal nem egy fiatalember, hanem az apa és az anya (Szabó Tibor és Kiss Mari) korosztályába tartozó Szerémi Zoltán játssza. Ráadásul nem is egy őszülő halántékú szívtiprónak, hanem a megszokottnál is ironikusabbra véve a karaktert. Szabó Tibor és Kiss Mari házaspárja csak együtt létezik, falusi-kisvárosi családi házban egymás mellé szokott-törődött párosuk maga a megtestesült realizmus Bánfalvi Eszter és Orosz Róbert végletesen egymáshoz nem illő, elrajzolt különutasságához képest. A fiatalok közül Matusek Attila tétova, sodródó vőlegény, Hartai Petra Julikájának arcjátékában, gesztusaiban ott van a családi alávetettség és az az alól kitörni készülő indulat is. Sodró Eliza menyasszonya a kezdeti, világot megváltani induló boldogságtól a mindenki egyedül van a világon keserű belátásáig jut, sokféle köztes állapoton keresztül, hiteles ívet adva ennek az útnak. Mertz Tibor állomásfőnöke csak részegen csetlik-botlik, kijózanodva ügyes machinátor lesz belőle, akinek nagyon is megvan a magához való esze.
A társulat összteljesítményén meglátszik, hogy már negyedik éve dolgoznak együtt Mohácsi Jánossal, összeszoktak egymással, egyre jobban értik és érzik a stílusát. Mohácsi pedig harmadszorra is hozzá tudott tenni valami újat a saját korábbi Parasztopera-rendezéseihez, úgy tartva meg örök érvényű családi drámának, hogy kinyitotta egyik legfontosabb közkérdésünk, a mit kezdjünk a múlttal felé.
(2014. december 13.)
