Az sem segít, hogy a nézőteret a színpad két oldalára helyezték. A világítás miatt látni a szembeülőket, és nagyon nehéz figyelni a gyakran elemelt színpadi nyelvezetre, ha szemmagasságban valaki a maga legrealisztikusabb módján elalszik. Pedig lenne mit nézni: a fekete-fehér minimalista díszletben, amelynek központi eleme a leginkább asztalnak használt zongora (díszlet: Füzér Anni), egymás után tűnnek föl az érdekesebbnél érdekesebb szereplők, jobbnál jobb alakításokban. Szilágyi Katalin belső tartással tölti föl Olgát, ellentétben a sodródó Irinával (Simkó Katalin) és a csendben, Versinyin (Chován Gábor) iránt fellángoló Másával (Kiss Diána Magdolna). Bátyjukat, Andrejt (Friedenthal Zoltán), ösztönei és szenvedélyei lökik túl minden racionalitáson, egészen a tehetetlen beletörődésig: az éhség, a nemi izgalom és a szerencsejátékok iránt érzett függőség tönkreteszik az életét. De a nagy céltalanságba minden szereplő beleőrül: az előadás elejétől a végéig szinte folyamatosan küldik magukba a feleseket. A legmélyebben talán a vad és őrült Szoljonij van (Némedi Árpád), a legrosszabbul a naiv Tuzenbach jár (Barabás Richárd), a legnagyobb ívet az orvos Csebutkin (Gados Béla) írja le, aki az idő múlása feletti kétségbeesésében összetöri a színpad falán elhelyezett, valóban pontos időt mutató órát.
Az értelmetlenségen és kilátástalanságon alig segít a munka, csak elvonja a figyelmet. Nincs jó megoldás, még a tanári állásának élő, okoskodó Kuligint (Herczeg Tamás) is felszarvazzák. A szereplők pedig, ahogy azt Csehovnál megszoktuk, elbeszélnek egymás mellett. Az egyik szereplő saját problémái miatt zokog összegörnyedve, mellette másról beszélnek, majd egy harmadik csoport átvonul a színpad oldalán. Az, hogy két ember egymásra találjon, ritka kivétel, a három nővér saját problémái közepette néha összenevet, de igazán segíteni csak Olga próbál a többieken, végül azonban ő is elbukik. Kivel szemben? Nincs igazi gonosz, még Andrej felesége, Natalja Ivanovna is csupán egy sajnálatraméltó, buta liba Marjai Virág alakításában. Az élet ilyen pocsék. És még ez sem igaz: az elnyomott dadus, Anfisza (Tímár Éva) valósággal kivirul, amikor az előadás végén új lakásába költözhet.
Kezelhetetlenül sok sors, amik nem állnak össze egésszé, és rengeteg széttartó ötlet. Nincs kevésbé érdekes szereplő vagy kiemelkedően karizmatikus figura. Ilyen intenzitás mellett egy ideig figyel az ember, majd feladja. Még az olyan mellékszereplők történetében is el lehet veszni, mint a mindenüket elvesztett Fedotyik és Rode, akiket Keresztény Tamás egymaga alakít egy báb segítségével, vagy a süket szolgáló, Ferapont (Somody Kálmán), aki egy álomszerű Moszkváról mesél. Tizenhárom színész van, lehet, tizenháromszor kéne megnézni az előadást. De hiába dolgozunk, ezt elsőre nem lehet befogadni.
(2015. február 7.)
