Másrészt pedig a Feydeau-vígjátékok összetevőjeként szolgáló panelek száma (csábító házibarát, sokajtós kupleráj/szálloda, heves külföldi férj, stb.) véges, így az azért nagy általánosságban kijelenthető, hogy aki látott három-négy bohózatot tőle, annak a többi sem fog túl nagy meglepetést okozni. Mindazonáltal tény, ami tény: Feydeau jópár fővárosi és a legtöbb vidéki színház visszatérő vendége – és ez valahol érthető is. A bohózatműfaj népszerű a nagyközönség szemében, és bár önmagukban semmi újdonságot nem tartalmaznak, alapanyagként azért működőképesek lehetnek ezek a darabok.
Hogy milyen módon lehet feljavítani őket, arra már sok receptet láthattunk. Az Örkény Színház műsoráról nemrég lekerült A hülyéje számomra a benne bravúrosan lubickoló színészegyéniségek miatt volt szerethető, a még most is futó radnótis Bolha a fülbe pedig a saját útját az abszurditás irányában kereste sikerrel. Ez a két előadás jó példa arra, hogy nem lehetetlen Feydeau-t egyszerre jól és értékesen játszani, így kíváncsian vártam, hogy a régi vígjátékokat előszeretettel renováló Mohácsi János és Mohácsi István mihez kezdtek Kecskeméten az ezúttal Balfék címmel bemutatott A hülyéjével.
Gyanítom, hogy elsősorban a színlapon fordítóként, átdolgozóként és dramaturgként is feltűnő Mohácsi István érdeme az, hogy ezúttal az abszurd stílus nem csak irányként, hanem teljes egészében kidolgozva jelenik meg. Az előadás szövege ezúttal inkább átirat, mintsem fordítás: az alaptörténetet és a karaktereket annyira megbolygatták, hogy új viszonyrendszerek jöttek létre, és ennek köszönhetően majdhogynem egy eddig ismeretlen történet bontakozott ki a színpadon. Ez egyrészt pozitív, hiszen a jól bejáratott paneleket színesebbé tették az új elemek, másrészt azonban a Balfék a változtatásokat követően is megtartott párat korábbi hibáiból, néhány tekintetben pedig az újdonságok is következetlennek bizonyultak.
Amellett, hogy egy-két áthallásos poénnal és a már tőlük megszokott visszatérő szóviccekkel dobták fel az eredeti művet, a főbb változást ezúttal az jelentette, hogy félig-meddig színházi közegbe helyezték a történetet, illetve szorosabbra fonták a szereplők közötti kapcsolatot. Ennek megfelelően a Mohácsi-féle térben Pontagnac esetében házibarátból Vatelin főnöke, az idősödő idegen házaspárból Vatelin szülei, a Párizsba érkező angol házaspárból pedig egy francia drámaíró és orosz felesége lett. Az újítások többsége előnyére vált az előadásnak: nem csak azért, mert ez a felállás sokszínűbb (és jórészt kihasznált) lehetőséget biztosít az abszurdumok beépítésére, de a főnök-beosztott és szülő-gyerek viszonyhoz kötődő humorforrások sem maradtak lecsapolatlanul. Kovács Nóra Patrícia díszlete ugyan kiszolgálja mindezt, de önmagában nem sokat ad hozzá a történethez. Remete Kriszta jelmezei azonban segítenek mai kontextusban érteni azt.
Ugyanakkor az alapkonfliktus továbbra is a szerelmi sokszög maradt: ezzel éppúgy nehéz mit kezdeni, mint az eredeti darabban. Ráadásul a karakterek kapcsolatai addig-addig kavarodtak, míg végül senki sem maradt hoppon, így maga a cím is indokolatlanná vált (ezt csak a precizitásra törekvő énem tartja hibának). Mindezekért cserébe a jóindulatú énem viszont hajlandó a sikertelen színházigazgató szájából elhangzó, a gatyaletolós bohózatok fontosságáról szóló ironikus monológját az alkotók félmosollyal történő bocsánatkéréseként értelmezni.
Amennyire vegyes érzéseim voltak magával a történettel szemben, a színészek is annyira sokféle hatást váltottak ki, ugyanakkor az ajtócsapkodós bohózatok megkövetelte kritériumokat (pontosság és társai) teljesítették – cserébe többségében a karakterek összetettségével kevesebbet kellett bajlódniuk. Kocsis Pál Vatelinje nem mamlasz: inkább amolyan óvatos duhaj, aki, mivel szerelmes a feleségébe, maga ugyan nem próbálkozna kerülőutakkal, de azért készséggel megérti férfitársait. Téby Zita Lucienne-ként nem győzött meg arról, hogy miért őt akarja minden férfi, Csapó Virág Plüplüje azonban a maga önironikus mivoltában világossá tette, hogy őt pedig miért nem akarja igazából senki. Nagy Viktor Pontagnac bőrében minden hájjal megkent gazemberként, Porogi Ádám pedig Redillon szerepében felelőtlen aranyifjúként hozza azt, amit az előadás megkövetel.
Orth Péter Soldignacja talán még a szükségesnél is ellenszenvesebb, Trokán Nóra minden értelemben lehengerlő Másája mögött azonban precíz színészi munka is áll. A Vatelin anyját megformáló Sára Bernadette játékát az előadás egyik abszurd fordulata teszi érthetővé, Vatelin apjaként Kőszegi Ákos pedig a szó jó értelmében rutinból komédiázik. Ez nem mondható el az egyébként hálás szerepnek szánt Gerome-ot alakító Sirkó Lászlóra, akire a „komédiázás” szó a lehető legrosszabb kontextusban értendő – bár tény, hogy azért szép számmal voltak a nézőtéren olyanok, akiket túljátszásával és harsányságával is megnevettetett.
Pozitívum, hogy a Mohácsi-testvéreknek sikerült túllépniük Feydeau árnyékán, az önmagukén azonban ezúttal nem. A többé-kevésbé újonnan megírt darab nem lett szignifikánsan jobb az eredetinél, így a változtatások egy része utólag indokolatlannak tűnhet. Ártani ugyanakkor nem ártanak, sőt, kétségtelen tény, hogy a Balfék nem rosszabb A hülyéjénél, és ha harsányan kacagni nem is, jókat nevetni azért olykor lehet rajta.
(2015. január 25.)
