Ezúttal anya-lánya szerepében az említett „remek színésznő” titulust Pogány Judit és Pokorny Lia érdemlik ki – Gigor Attila rendező legfőbb érdeme pedig az, hogy a McDonagh által ábrázolt, és a Centrál alkotócsapata által realistán megteremtett közegben hagyja őket játszani. A közegre pedig nincs jobb szó a nyomasztónál. Verebes Zoltán díszlete szegényes vidéki házat mutat, Barkovics Zoltán szcenikus néha hatásvadász, legtöbbször azonban a hangulatot jól aláfestő megoldásai pedig alátámasztják ezt. Akárcsak Kolontai Dóra jelmezei, melyek kontrasztjai olykor a különbségeket is látványosan illusztrálják.
Upor László fordítása gördülékeny – a szavakról éppúgy elhisszük, mint Leenane-ről, hogy akár a mi közelünkben is lehetne / történhetne ez az egész.
Gigor Attila rendező azonban inkább a hangulatokra és a két főszereplőre helyezte a hangsúlyt, semmint az őket körülvevő, társadalmi értelemben vett környezetre – Leenane akárhol van, és sehol sincs, tehát maradtunk valahol az ír vidéken. Megoldásai között vannak az előadásba jól illeszkedők (játék a rádióval), ugyanakkor közhelyesek is (kritikus pillanatokban leesik valami a falról). Nagyban épít a vissza-visszatérő elemekre (mint például az instant leves csomósságának problémájára) – és valahol igaza is van. Leenane-ben az élet, ha egyáltalán halad is, legfeljebb csak körbe-körbe…
Mag Folan szerepe Pogány Juditnak, ugyan nem a szó leghagyományosabb értelmében, de kétségtelenül jutalomjáték. Mag ezúttal nem gyökeresen és megátalkodottan gonosz boszorkány, csak egy kétségbeesett és megkeseredett öregasszony, aki fél az egyedülléttől, és emiatt minden eszközzel maga mellett akarja tartani a lányát. Márpedig pontosan tudja, hogy megértéssel és szeretettel ez nem működne – marad hát a legsötétebb családon belüli lelki terror: az, amikor egy anya puszta önzésből keseríti meg lánya minden percét. Magnek nincs vesztenivalója: ő is érzi, hogy már kifelé megy abból az életből, amelyhez azonban annak minden fájdalma ellenére tíz körmével ragaszkodik. Nem gyűlöli ő a lányát, csak önmagát jóval jobban szereti. Módszere azonban (látszólag) működik, hisz Maureen önbizalom nélküli, önállótlan, labilis, semmiben nem reménykedő nő lett.
Maureent Pokorny Lia eleinte kicsit talán túl harsány módon formálja meg, de ahogy szép lassan kiderülnek a kis titkok, úgy lesz mindez érthetőbb. Menekülne, de nincs hová, nincs miért és nincs kivel. Amikor pedig végre lenne, akkor is ott van a saját és az anyja árnyéka. És bár a kilátástalanság szempontjából neki sincs vesztenivalója, az anyjával ellentétben neki még lenne elméleti esélye egy jobb életre – pont emiatt képtelen fellépni a lelki terrorral szemben. Ebben a háborúban ő csak vesztes lehet. Úgy védekezik hát, ahogy tud: erőszakkal. Ha kell, forró olajat önt az anyja kezére, ha kell, instant levest nyom le a torkán, ha pedig csak az van kéznél, megtagadja a segítségnyújtást. Két ember totálissá fajult, kétségbeesett csatája ez a dagonyában.
A férfiaknak ezúttal nem jut sokkal több, mint a környezetbe olvadás (vagy épp annak illusztrálása) – ez azonban nem csökkenti érdemüket és teljesítményüket. Ray Dooley (Rada Bálint) egyike a vidéki kilátástalanságba beleragadt fiatalok ezreinek, akik unalmukban tévéznek és felszínesen figyelnek másokra, ahhoz azonban túl éretlen, hogy észlelje Folanék konfliktusát. Bátyja, a Schmied Zoltán által megformált Pat, a hontalan vendégmunkások népes csoportjának a tagja, teljesen átlagos férfi. Maureenhoz azonban elég jó lenne, mindazonáltal a körülmények máshogy alakulnak: Pat elhajózik, Maureen marad…
Az előadás befejezése, legalábbis McDonagh szélsőséges világában, már magától értetődő. Bár az író kreativitását és főleg profizmusát dicséri, hogy még látunk a történetben pár fordulatot, a végeredmény, a kétségbeesetten kiharcolt, ám cél nélküli szabadság nem meglepő. Mindebből pedig nincs, nem is lehet kiút, hiszen a fantazmagóriák előbb-utóbb szétmállanak. És bár a zárókép meglehetősen közhelyes, valahol igaz is, hiszen, mint arra a darab egésze is jó példa, az élet sokszor csak körbe-körbe halad, egészen a világ végezetéig…
(2015. január 24.)