Milyen elegáns gesztus lenne most valamelyik biztos közönségbázissal rendelkező kőszínháztól, ha azt mondaná: gyere ide, a kisebbik játszóhelyünkre, mutasd meg ezt az előadást a közönségünknek, ha már mi nem foglalkozunk az oktatásüggyel. Aztán, hogy a közönség mennyire szeretné a TIKK-et, azt nem lehet előre megmondani. Szerintem bírná, de a téma önmagában megérdemli a szíves vendéglátást.

Az inárcsi Kb35 Társulat tagjai nem színészek, viszont remekül játszanak együtt, gyerekkoruk óta ezt teszik. Közösen kezdtek diákszínjátszózni, és amikor már nem voltak diákok, hanem adófizetők, akkor sem hagyták abba a közös játékot. Úgy tűnik, azon keresztül tudnak a leginkább gondolkodni a világról. Ebből aztán születnek olyan pillanataik, amelyek bármelyik végzett színész munkája mellé odatehetők. Sokan közülük tanárok, akik testközelből élik meg a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ megosztó tevékenységét, és azt a szintén megosztó véleményeket indukáló állapotot, ami a KLIK-et megelőzte.

Előadásukban egy tantestület a tanév vége után közös hétvégére indul, hogy kidolgozza azokat az irányelveket és mottókat, amiket a TIKK elvár a következő tanévtől. Különböző tanár-típusokat ismerünk meg. Rengeteget nevetünk rajtuk, gyarlóságaikon, amik a mi saját kis emberi gyarlóságaink is. Honnan is szedtünk össze ezeket? Beugranak az iskolás évek. Eszünkbe jut Kati néni, aki kétségbeesetten, szinte sírva ordított, ha nem figyeltünk rá. Tamás tanár úr, aki ha nekiment a táblának háttal, miközben hozzánk beszélt, ösztönösen megpördült és bocsánatot kért minden egyes alkalommal. Zitu néni, aki gyakran csak annyit mondott: itt a labda, focizzatok, ő pedig eltűnt akár húsz-huszonöt percre is, ki tudja hová. Kiderül, hogy egy ilyen hétvégén ők is emberek, egyszerű félelmeik, mindennapi csetepatéik, szerelmeik vannak.

A tanár is ember közhelyet azonban elkerüljük, mivel az előadás fókuszában kevéssé a magánélet áll, a játszók pedig magukból, hiteles civil mivoltukból tárnak fel egy-egy őszinte momentumot. Így teremtve meg a valódi tantestület-közeg illúzióját. Persze vannak erősebb és gyengébb alakítások. A magánéleti szál van, hogy két kört fut egy probléma körül, van, hogy annyira sűrít, hogy nem derül ki a lényeg. Az összkép mégis tetszetős. Ráadásul, ahogy az előadás utáni beszélgetésen Szivák-Tóth Viktor, az előadás rendezője elmondja, nem tekintik késznek az anyagot, előadásról-előadásra dolgoznak rajta, amennyit lehetőségük van.

A TIKK jól mutatja meg, hogyan reagálnak különböző tanárok az új rendszer megfoghatatlan, furcsa elvárásaira, miközben meglebbenti annak a lehetőségét, hogy egyes kollégák az előző rendszerben sem tettek meg mindent a nebulók szellemi fejlődéséért. A néhány székkel előadott, néhány elidegenítő dallal kísért előadás jó alap, hogy beszéljünk az oktatásügyről pártpolitikától mentesen, de a lényegi kérdéseket nem kikerülve.

(MU Színház, 2015. január 10.)