Mert éppen ez a két dolog jellemzi az egész előadást: játék azzal, hogy mi „igazi” és mi nem ebben a többszörös színház a színházban szituációban, és a játék a nyelvvel. Az irodalmi alapanyag Sartre egyfelvonásosa, a Zárt tárgyalás. Ezzel adott is az első nyelvtörő, no meg az alaphelyzet. Három, egymás számára ismeretlen ember, egy férfi és két nő záródik össze a pokolban, bűneik miatt egymás és önmaguk elviselésére ítéltetve. A híres tézisdráma („a pokol a másik ember”) Mózsik Imre-féle átiratában egyszer csak a darabot játszó színészek viszonyrendszere is elkezd hozzáadódni az eredeti drámához. Persze, ezen is csavarnak egyet: a színészek azt játsszák, hogy ők olyan színészek, akik azt játsszák… A pokolbeli szituációból így egyszerre színházi- és színházi műhelyszituáció válik. Utóbbin azt értve, hogy a színészek időnként kiszólnak a rendezőnek és az írónak, egymás között szidják őket stb. Vagyis többszörösen kicsavarják a darabot és a karaktereket – csibészkednek. A nyelvvel is: négybetűs szavak garmadája és franciás akcentusú finomkodás (innen a lö a címben), névtekergetés – mindezt körülírni kell is az a negyvenvalahány cím.
A játéktér egyszerű: vörös függöny jelzi a poklot, hozzá három szedett-vedett szék és egy ajtó, plusz még egy óvodásméretű szék-kisasztal összeállítás a negyedik szereplőnek, a pokolbéli pincérnek. Mindehhez az eredeti játszóhelyen, a Hátsó Kapuban biztosan hozzáadódnak a hely sajátosságai, a kocsmahangulat, a Thália Humorfesztiválon azonban, ahol az előadást láttam, a kamaraterem sterilitásában ezt a nyüzsgést csak az a jelenet idézte meg, amikor egyszer csak egymás közt vitatkozó-beszélgető embercsoport vonult át a színen.
És ha már játék, engedtessék meg ez a nézőnek is: a Gergely Katalin, Piti Emőke, Végh Zsolt hármas alakította karakterek egy, az ingatlanpiaci helyzet és a véletlen nyomán egybeterelt társasházi közösség lakógyűlési hangulatát idézik meg. Babaluk Inez (Gergely Katalin) a cinikus, maszkulin, mindenkit kiosztó okmányirodai ügyintéző a másodikról, Sridöm Eszter (Piti Katalin) a csupaideg(beteg), izgága, gyanúsan sok férfivendéget fogadó csinoska az udvari kettesből, Dobrágó Joszef (Végh Zsolt) pedig a magát nagy művésznek képzelő, ezért (is) a feleségét folyamatosan és fűvel-fával csaló szappanoperai szinkronszínész a harmadikról. Egger Géza pincére külön kategória a maga robotmozgásával és faarcával: a mindent tudó, mindent látó házmester.
Miközben az előadás megőrzi a sartre-i alapfelvetéseket, mintha maga sem hinne abban, hogy az eredeti szituáció önmagában is működhetne. Így aztán az első rész valóban alacsonyabb hatásfokon üzemel, ám amikor már kezdünk beletörődni, hogy ez így is marad, a színház a színházban szituáció felvetése és kibontása felpörgeti az előadást. Ez az eklektikusság az este egésze felől nézve érthető, ahogy az is, hogy a második részben már a színészi szemszög lesz az irányadó, mégsem segít abban, hogy a néző egészként nézhessen rá az előadásra. És ha már Humorfesztivál: az értelmezési síkok többszörözésével, a karakterekkel és a nyelvvel való játékok ellenére se törünk ki fergeteges hahotákban, ráismerésszerű, ironikus félmosolyok azonban előfordulnak. Elvégre - poklon innen és poklon túl - voltunk már összezárva.
(Thália Humorfesztivál, 2015. február 12.)
