A baj csak az, hogy önmagában ez már közel sem annyira működőképes megoldás, mint a darab keletkezésekor. Bár a poénok és helyzetek egyenként, egymástól függetlenül lehetnek szórakoztatóak, a házasságtörésre épülő történet önmagában már kevés ahhoz, hogy olyan hatásosan lépje át a közönség ingerküszöbét, mint sok évtizeddel ezelőtt. Ennek ellenére Réthly Attila rendező egyéni koncepciótól mentesen, precízen állította színpadra A hülyéjét, melyből egy korrekt, de annál nem több előadás született. Réthly bohózatot akart csinálni – és azt is csinált. Ezt támasztja alá a régies-polgárias nappali (díszlet: Klimó Péter), valamint a folyamatos, nézők felé történő kikacsintás-kiszólás is – utóbbi eszköz szintén nem aktuálissá vagy néző közelivé, hanem a szó nem pozitív értelmében véve színpadiassá formálja az előadást.
A hülyéje alaphelyzetében párokat láthatunk, a bonyodalmat pedig nagyjából az jelenti, hogy a többség inkább másvalaki párját akarja a sajátja helyett. A karakterek meglehetősen sztereotipikusak (a sármőr, az aranyifjú, a vén kujon, a ledér nő, a konzervatív szépasszony, az angol ciklon, stb.), és mindig az adott előadás színészeinek feladata, hogy a sémákat a rendező instrukciói és a maguk eszközei segítségével valós tartalommal töltsék meg. Ezúttal ez az esetek nagyobb részében nem sikerült.
Vatelin szerepében Bajomi Nagy György alakítása kiemelkedő. Teljesen hiteles az elméleti síkon a férfiak felsőbbségtudatával egyetértő, a gyakorlatban azonban mulya férj bőrébe bújva. Az ő Vatelinje alighanem kevéssé a szerelem miatt hűséges a feleségéhez, mint inkább a nyugalomvágy és a lebukástól-kockázatoktól való félelem okán – de ez nem változtat azon, hogy Bajomi Nagy Vatelinje egy szimpatikus, szerethető, „mindenki macija” típusú férfi.
A cselekmény főszálának, azaz Vatelin felesége, Lucienne (Nagy Cili) elcsábításának két mozgatórugója a simlis régi haver, Pontagnac (Formán Bálint), és a Vatelin feleségét plátóian szerető, egyébként a bohém fiatalok életét élő házibarát, Rédillon (Balogh János). Elsősorban az ő túlzó gesztusainak köszönhető, hogy végig egyértelmű a nézők számára, hogy színpadi bohózatot néznek, nem pedig valós történetet. Ez persze önmagában véve még alkotói koncepció lehet, ugyanakkor nem szerencsés, ha a komikumot a szerepüket végletesen túljátszó színészek jelentik. Első felvonásbeli, egymással szembeni erőfitogtató koreográfiájuk pedig inkább tűnik pávatáncnak vagy kakasviadalnak, mint macsó férfiak párviadalának a vágyott nő kegyeiért.
Az egydimenziós szerepek tömegeiből érdemes még kiemelni a Pinchard-házaspárt megformáló Trokán Pétert és Vlahovics Editet – ők azok, akik képesek hús-vér embert formálni bohózat-karakterükből. Az idősödő katonatiszt és nagyothalló felesége ezúttal nem csupán az abszurdba hajló humorért felelős figurák: saját élettel, múlttal, sorssal rendelkeznek, így jeleneteik közel sem csak a nevetésről, de valahol a szomorkás együttérzésről is szólnak. A férj verbális kilengései ellenére a látott párok közül egyértelműen ők a legösszetartóbbak, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez csak életkoruk miatt alakult így.
A hülyéje a szombathelyiek interpretálásában egy pontos, alaposan kidolgozott, valamennyire működőképes darab, mely olykor szellemes, olykor pedig vicces is tud lenni. Egy, a bohózatok hőskorára emlékeztető, a műfaj összes stílusjegyét módszeresen magán viselő nosztalgikus előadás – főleg ebben a fentebb már részletezett köntösben –, melynek megvan a maga hangulata. Egyénisége azonban, ha volt is, már megkopott. Közönségét kétségkívül meg tudja nevettetni, ugyanakkor nem gondolnám, hogy ne lehetett volna viccesebb előadásokat is találni a fesztivál versenyprogramjába. Abban pedig biztos vagyok, hogy a humort eredetibb formában megjelenítő, kreatívabb színházi alkotások igenis jelen vannak a világot jelentő hazai deszkákon is.
(Thália Humorfesztivál, 2015. február 15.)
