A kapuban bárszéken ülő, kigyúrt biztonsági ember, hasonlóan megnövekedett társai beljebb és a többemeletes, hetedik kerületi bérház hátsó-belső udvara mint színtér, azt az érzetet keltik, hogy ez most egy helyspecifikus táncelőadás lesz. Tény, hogy az éjszakai szórakozóhelyként működő Fogasház élő üzemként veszi körbe az előadást: jegy nélkül nem lehet bejutni ebbe a térrészbe, viszont egy-egy szolgálati szóváltás normál hangerőn folyik le a hátunk mögött előadás közben is. A táncosok - néha kicsit átrendezve a bútorokat - az épület földszintjén kialakított ivórészen várnak a jelenésükre, ami így egyszerre kocsma és egy bérház alsó szintje. A fehérre mázolt arcú, vörös szemű alakok lestrapált, szürkés seszínű melegítőalsóikban, kelletlen jelenlétükkel pontosan beleillenek a helyzetbe. Az előadás megtalálja a viszonyát a helyhez, végig játékban marad vele, sőt lényegi eleme lesz ez a környezet, ám egy pillanatra sem érezni, hogy elkötelezné magát mellette. A helyből nyeri az érvényét, mégsem a hely teszi érvényessé.

Kovács Gerzson Péter színpadi figuráinak mindig van egyfajta bábjáték jellege. A báb részben eltávolítja a nézőt, hiszen világosan jelzi, hogy ő nem valóság, hanem valami helyett áll: nem maga valami, hanem jelent valamit. Miközben pedig egy olyan test, ami mentes mindazoktól a tudati és érzelmi esetlegességektől, amit egy ember nem tudhat levetkőzni: eszerint sokkal koncentráltabb és valóságosabb, mint akár a legjobban képzett színész. Kovács Gerzson Péternél ez a bábság nem pusztán eszköz vagy forma: ez maga a dolog. A felfelé szegeződő pillantások, a görcsként megrántott mozdulatok, a pózoló emberkedések és hirtelen jött elnyeklések egy olyan világ képei, ahol mindenekelőtt a mozgatóval való kapcsolat hiányzik – nevezzük azt akár bábosnak, Istennek vagy embernek. A dolog iróniája, hogy mozogni viszont muszáj ebben a világban. A színpadok semleges terei ezt a bábos jelbeszédet erősítik fel, és hozzák létre azt a bizonyos, összetéveszthetetlen világvégi karnevál jelleget, ami a TranzDanz koreográfiák sajátja. Az Akácfa utcai Fogasház ezzel szemben kézzelfoghatóan konkrét, és a távolság a táncosoktól olyan kicsi, hogy valami más is történik.

Az udvarra közvetlen elénk érkező két nő és két férfi most is pillanatok alatt válnak karakterekké. Leghatározottabban Tókos Attila joker figurája azonosítható be a maga energikus mozdulataival és groteszken vicsorgó vigyorával. Gera Anita, Fehér Laura és Bora Gábor szintén egymástól jól elkülöníthetőek, de mindannyian a világba hajított ember lendületes tanácstalanságával léteznek. A test- és arcgrimaszok mögött most sincsen személyiség, és ez ebben a közelségben még inkább meghökkentő – mondhatni tragikus -, és még sokkal inkább ironikus. Ezzel együtt mégis profánabbak és emberibbek ezek az alakok, mint voltak normál színházi közegben. Óhatatlanul elkezdődik egy fura harc azért, hogy a maszkszerű karakterek mögé lássak, ahol az ember nevű valami van (és itt nem a színész tetten érésére gondolok, hanem a karaktert hordozó, színjátszott személyre). Az előadás legnagyobb erénye ennek a küzdelmemnek a végső kudarca. Még innen nézve sincsen rés a maszkokon, és ez az élmény a sajátjainkon számottevő nyomot hagy.

Nem csak a sajátosan konkrét helyzet miatt más kicsit minden, de maguk az évek óta visszatérő és jól ismert figurák is másmilyenek. A copyrightos Kovács Gerzson Péter-féle mozdulatok – amikor például a semmibe szórt virtuskodás esszenciájaként az egyenes láb keresztbe rúg, miközben a kéz az ellenkező irányba rándul, és a törzs szálfaegyenes - most is megjelennek, ám sokkal csendesebben. Széken ülve, mintegy mellékesen – mintha már csak a test emlékezete rántana egyet olykor-olykor a testen. Ezeknek a színpadi alakoknak már nem feltételes reflexük, hogy népzenére bizarrul elrajzolt, fergeteges ihaj-csuhajkodásba vágják magukat, és noha a népies hangzás még megmozdítja őket, de már csak úgy illegnek-billegnek tőle, mintha egy operettes tánckar nagyjelenetében lennének. Ugyanazok a figurák ugyanúgy keresik a valamit, mint tették ezt mondjuk másfél éve a DiverZityben de talán már kevésbé esnek kétségbe, hogy nem találják. A Deja Vu másik nagy érdeme, hogy ezt a csendesülő elfogyást úgy tudja megmutatni, hogy maga egy fokkal sem csendesebb. Sőt.

A Deja Vu nem kezdődik el, és voltaképpen véget sem ér: egyszer csak már van, aztán pedig nincs, miközben továbbra is van. Egy óra alatt a hétkerből eljutunk Franciaországba, New Orleansba, és ki tudja, még mennyi helyre, végül talán Tahitira is, de az is lehet, hogy éppen a világ fut végig több hullámban is az Akácfa utcán - ami marad mindebből: sok pompázatosan világító, színes, műanyag bébléd a Fogasház udvarán és a kigyúrt biztonságiak a kijáratnál.

Az előadás úgy fogalmazza meg a maga legélesebb társadalomkritikáját, hogy közben sem ólmos bottal nem csapkodja a nézőtéren ülők arcát, sem fel nem ment minket. Megnevettet, és közben egy pillanat kétséget nem hagy afelől, hogy kin nevetünk. És ilyet tényleg láttunk már. Nem gyakran, de láttunk.

(2015. február 25.)