Ha a történet ismerős, a cím ellenben nem, az azért van, mert korábban, a Madách Színházban Édeskettes hármasban cím alatt játszották, de a Zene és szöveg című film alapjául is ez a darab szolgált.

Különlegessége, hogy tulajdonképpen kamara musical, mindössze két szereplővel. Igaz, a színpadon kettejük kivetített énjei is megjelennek három táncosnő és három táncos személyében – nem függetlenül az előadásban gyakran emlegetett pszichiáterektől.

A cím középső eleme, New York, nagyon érzékletesen van jelen az előadásban. Madarász János „Madár” látványtervező vetítésének hála itt a vetített városképek, az animáció tényleg sokat hozzátesznek az előadáshoz, megidézik a metropolisz hangulatát, és a forgószínpad adta lehetőségekkel kiegészülve azt is lehetővé teszik, hogy az átállások ne jelentsenek üresjáratot. Lendületes, játékos képeket látunk, könnyű beléjük feledkezni. Mindez nagyon jól összepasszol Khell Csörsz díszletével, a karaktereket jellemző szobabelsőkkel, és Fekete Mónika jelmezeivel. Utóbbiaknak külön ízt ad, hogy a történet szerint Sonia már lefutott előadások jelmezeit vásárolja meg potom pénzért, így mód nyílik egy kis stílusjátékra is. (Az már más kérdés, hogy az egyébként lelkes középiskolás közönség, akikkel az előadást láttam, a Cseresznyéskert emlegetését nem tudta hova tenni.)

Marvin Hamlish zenéjében nincsenek nagyon ismert slágerek, és annak is kicsi a valószínűsége, hogy a néző első hallásra megjegyezve másnap egyik vagy másik dalt fütyörészi majd az utcán, de a zene üzembiztosan működik – hála Sebestyén Áron zenei vezetőnek és Ruff Tamás karmesternek is.

A prózai részek sokszor szellemesek, főleg Vernon karakterének jut bőven a – Galambos Attila fordításában kifejezetten jól hangzó - fanyar poénokból.

Egy kétszereplős darabnál persze jelentős részben azon áll vagy bukik az előadás sikere, hogy a két színész hogyan találja meg a helyét benne, és hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz. Vágó Bernadett egy nagyszívű, csapongó, szélhordta lányt alakít, azt a típust, aki körül összekuszálódnak a dolgok, aki mindig mindenhonnan elkésik, és akire mégsem lehet haragudni, mert biztos, hogy mindig jót akar. Legyen szó prózáról vagy énekről, végig magától értetődő természetességgel és megfelelő intenzitással van jelen a színpadon, mindössze egyetlen dal erejéig érezni azt, hogy ehhez a hangerőhöz és érzelmi amplitúdóhoz kicsi a soproni színház, de nagyon gyorsan vissza is tér az oda illő hangerőhöz.

Feke Pál esetében már jobban elválik egymástól az énekesi és a színészi teljesítmény, és amíg az elsőben hozza a rá jellemző minőséget, színészi megszólalásai viszonylag szűk skálán mozognak. Mindez azért nem lesz zavaró, mert ezekkel az eszközökkel is illúziót keltően meg tudja teremteni Vernon saját zenéjében élő, onnan nehezen kilátó, mégis szerethető, mackós karakterét. Vágó Bernadettel pedig jó párost alkotnak, kettősük jól működik a színpadon.

Szakál Attila koreográfiájával és a soproni balett táncosaival kiegészülve a kétszemélyes musical végig kitölti a színpadot.
Aki beül erre az előadásra, pontosan azt fogja kapni, amit a cím ígér: egy zenés szerelmi történetet, amelyhez a hátteret New York adja. Az előadás szimbóluma is lehetne az a többször is felbukkanó kalitka, amelyben két fehér galamb él együtt, hol békés szunyókálásban, hol kisebb perpatvarokban. A galambok a kalitkában maradnak, Szurdi Miklós nem engedi szabadjára őket, ahogy rendezése is végig ízléssel és mértéktartással kerüli el a giccsveszélyt.

(2015. március 2.)