Székely Csaba azonban nem is a történelmi személyiséget, hanem kortársunkat, a hatalomvágyó, törtető politikust látta meg Vitéz Mihályban; Béres Attila rendezése pedig nagyon is rá tudott csatlakozni erre a gondolatra. Ironikus történelmi parabolát rendezett a drámából, erős áthallásokkal, mint amilyen például Vitéz Mihály Kelet és Nyugat közötti hányódása, hintapolitizálása.
A dráma emlékeztet is meg nem is Székely Csaba korábbi, kivételes sikert aratott Bánya-trilógiájára. Abban mindenképpen, hogy ezúttal is merészen nyúl hozzá megmerevedett toposzokhoz, emberközelbe hozza a történelmet, és nem átall nevetni azon, amin sírni vagy legfeljebb sírva-vigadni szokás. Van hasonlóság a nyelvi megoldásaiban is, itt azonban egy archaikusabb nyelvet imitál és kever a maival. A nyelvi lelemények – például, ami a káromkodások sokféleségét és szóvirágait illeti – itt sem maradnak el, vannak viccek, szójátékok bőven, és néha előjönnek az ismétléses szerkezetek is. Talán kevésbé ökonomikusan gazdálkodik a drámai alapanyaggal, mintha a korábbi egyfelvonásosokhoz képest itt a második már nem lenne olyan feszes. Összességében azonban izgalmas és érdekes drámai alapanyag született, amely méltán nyerte meg a szombathelyi színház Weöres-drámapályázatát
Az előadás karakteres látványvilága is nyilvánvalóvá teszi, hogy szó sincs szimpla történelmi múltidézésről, itt minden út a mába vezet, és minden cselekedetnek következménye van. A színpad padlóját vastagon beborítja a só, a mennyezetre pedig régi, rozsdás edényekből, fedőkből, autóalkatrészekből készítettek sajátos függönyt, vagy ha úgy tetszik, hajszálakon függő Damoklész-kardok sokaságát. (A díszlet Horesnyi Balázs munkája.) De Pilinyi Márta jelmezei is fontos részei a rendezői koncepciónak: példaként talán elég a német császári udvar Conchita Wurst-rajongó, hivatali kosztümbe bújtatott férfias nőire és nőies férfiaira, vagy a plázacicának öltöztetett feleségre (Csonka Szilvia) utalni.
A sokszereplős, magán- és közcsatákban bővelkedő előadást Béres Attila biztos kézzel vezényli és teszi egy ügyes és gátlástalan törtető felemelkedésének és bukásának látleletévé. Különösen jól sikerültek a csatajelenetek, amelyeket fémhordókon dobolnak el, Vörös Emil csatazenéjére. A második felvonás hosszúra nyúló része az a tivornya, amelyben Vitéz Mihály Moldvát, Havasalföldet és Erdélyt (egy rövidke történelmi pillanatra) egyesítő diadalát ünneplik a közös fejedelemség alá terelt népek. A lakodalmas zenére dübörgő-táncoló tömeg élteti „Misit, a királyt”. A mozgalmas jelenetet időről időre kimerevítik, a mozdulatlan háttér előtt rövidke jelenetekben megmutatva azt is, hogy már ekkor látszanak a pünkösdi királyság törésvonalai. A nézőtéren ülve ez a betét hosszúnak látszott – utólag visszagondolva az előadás indokolható súlypontjának tűnik.
A Vitéz Mihályt biztosan nem érdemes színpadra állítani, ha nincs a címszerephez illő súlyú színész. Szombathelyen van. Bajomi Nagy György Vitéz Mihálya sokszínű, formátumos alakítás. A kezdeti, bárdolatlan, ügyeskedő kereskedőből felépíti a hatalmasságok között eleinte porcelánboltba tévedt elefántként toporgó, majd a saját növekvő hatalmába beleszédülő, mértéket, tisztánlátást és mindezzel együtt emberségét is elvesztő despotát. Aki a darab elején még fiát tanítja, hogyan menekülhet a gyilkosok elől, a darab végén pedig gondolkodás nélkül ölet meg egy gyereket.
Ellenpontja a hatalmasságok között mindig ügyesen, racionálisan sakkozó kém szerepében Mertz Tibor. Bastából, a rettegett generálisból Horváth Ákos formál gyilkoló robotembert. A női karaktereknek itt meglehetősen egyoldalú szerepek jutnak: Csonka Szilvia az elhanyagoltságát, állandó megcsalatását sértett tipegésbe és divathajszolásba rejtő Sztanka asszony, Hartai Petra az érző szívű kurtizán. A társulat túlnyomó részét felvonultató előadásban a határozott rendezői koncepciónak is köszönhetően az összjáték is figyelmet érdemel.
Egy nem hibátlan, de erős és érvényes darabból egy nem hibátlan, de erős és érvényes előadás született Szombathelyen. Közvetlenül az előadás után nem voltam biztos benne, mennyivel lép túl a már említett ironikus történelmi parabolán. Néhány nap elteltével úgy tűnik, nyomot hagy a nézői emlékezetben, mint a só a földben, fémben.
(2015. március 6.)
