1608-ban, Erdélyben vagyunk – méghozzá a Miskolc Nemzeti Színház legújabb nagyszínpadi bemutatóján, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája első részének, a Tündérkertnek a színpadi adaptációján. A miskolciak utóbbi két évadának meghatározó előadása volt a magyar irodalom egy-egy jelentős drámája (tavalyelőtt az Úri muri tavaly A tanítónő – idén azonban duplán kockázatos vállalkozásba fogtak: ugyanis nem csupán egy epikai mű dramatizálása jelenthetett buktatót, hanem az is, hogy a Tündérkert csupán felvezetése a Bethlen Gábort középpontba helyező trilógiának.
Ari-Nagy Barbara átdolgozásának azonban nem csak az az érdeme, hogy önmagában is komplex történetté formálja a Tündérkertet, hanem az is, hogy ez a feldolgozás koherensen találja meg saját értelmezését és célját. Nem egy, az aranykorba vezető út elején álló, a sivárságból előrejutó, önmagát újjáépítő nemzet történetének a kezdete, hanem éles, tétre menő dráma a kicsinyes belső harcokról, az egyéni érdekek ütközésének pusztító hatásáról – a megosztottságról és a felelőtlenségről. Egyszerre mutatja be két államférfi (?), Báthory Gábor és Bethlen Gábor személyes és elvi harcát, miközben egyúttal messze túl is mutat e konkrétumokon. Ebből a szempontból a tavalyi, örkényes Stuart Máriához hasonlít, amely két nő küzdelmén keresztül mesél a politika általános természetéről – ugyanakkor sokszínűbb is annál.
Árvai György díszletei kortalanná teszik, általános térbe helyezik a történetet. Ugyanazok a szögletes alakzatok funkcionálnak tárgyalószobaként és harcmezőként, asztalként és ágyként, teremként és főtérként. Különösen beszédesek a háttérben fentről lógó lánc-zászlók, melyek egyszerre sugároznak hatalmat és jelentik az ország korlátait. Mindezekkel ellentétben Szűcs Edit jelmezei döntő részben maiak – kollekciójában megtalálhatók elegáns öltönyök és kosztümök, fizikai erőt sugárzó egyenruhák. Báthory öltözékei esetében végig domináns a hatalmat szimbolizáló lila/bíbor szín, ám míg az előadás elején ez elegáns ruhák formájában jelenik meg, mindebből a végére csak egy hatalmas, bordós bunda marad.
Harsányi Attila az első felvonásban hitelesen ábrázolja Báthory Gábor gátlástalanságát, felsőbbségtudatát, nagyravágyását és nemtörődöm cinizmusát, a második felvonás fékeveszett, a bukás felé haladó uralkodói tébolyát (vagy legalábbis téboly-közeli állapotát) azonban nem mindig hozta kellően erőteljesen. Báthoryja az első részben a valóságot kénye-kedve szerint irányító akarnok, később pedig egy valóságtól elrugaszkodott álmodozó. Ellenpólusaként Zayzon Zsolt remek Bethlen Gábora maga a megfontolt, személyes érzelmeit és céljait a közérdek mögé rendelő reálpolitikus. Sokáig támogatja Báthoryt, ám nem meggyőződése vagy érdeke miatt, hanem mert lojális a fennálló rendszerhez – talán utolsóként jön rá, hogy a helyzet tarthatatlan. Amikor azonban rájön, magabiztosan lép ki az árnyékból, egyben a saját árnyékából.
Görög László három szerepben is kiváló: először Kornis Boldizsárként játssza el a fejedelem tetteit bizonytalanul ellenző nemest, majd miután Báthory megerőszakolja a feleségét, a vérig sértett árulót. Kornis kivégzését követően a simulékony, taktikus brassói bíró, Weiss Mihály bőrébe bújik, végül pedig Pázmány Péterként a trilógia második részéből átemelt monológgal mutatja be a korabeli viszonyokat. Györgyi Anna precízen formálja meg Bethlen kimért és (érthetően) saját boldogságát kereső és féltő feleségét, Simon Zoltán Géczy Andrása köpönyegforgató kalandorként, Szatmári György Imreffy Jánosa szervilis végrehajtóként, Salat Lehel hajdúkapitánya pedig egy mindenre kapható félmilitáris önkéntes erőszakszervezet vezetőjeként mutatja be egy rosszul működő ország elitjének összetételét.
Ilyen környezetben és ilyen körülmények között pedig nem csoda, hogy Báthory nemhogy érvényesülni, de egyenesen tobzódni tud. Kedvére dobálhatja a hozzá érkező külföldi (bécsi és török) követeknek a céltalan sallereket és kokikat, szétoszthatja a másoktól elvett földeket a támogatóinak, pozíciókba juttathat arra érdemteleneket, és hiába van mindez már középtávon is bukásra ítélve, kontroll híján rövid idő alatt is rengeteg kárt tud okozni. Aggasztó kérdést vet fel az előadás: ahhoz, hogy megkezdhessük a fejlődést és az építkezést, vajon tényleg le kell előbb rombolnunk a kártékony korábbi rendszer írmagját is (vagy legalábbis hagyjuk, hogy önmagát semmisítse meg)? Ráadásul, bár ebben a konkrét helyzetben Móricz és a történelem révén ismerjük a pozitív folytatást, a Tündérkertben történtekből kiindulva, de azon túlmutatva engem azért elbizonytalanított Bethlen hatalomszerző technikája és székfoglaló beszéde is. Vajon lehet új a nap alatt ?
Az Erdély - Tündérkert nem tökéletes előadás – hibái azonban közel sem olyan jelentősek, mint erényei. Egyszerre általános érvényű és kíméletlenül aktuális. Utóbbit ráadásul nem valamilyen erőltetett párhuzammal éri el, hanem a maga természetességével, az első pillanattól az utolsóig az. Az alkotókat így éppen amiatt illeti meg a dicséret, mert nem ragadnak le az egyébként többször is könnyedén felbukkanó és adódó aktuálpolitizálásnál. A Tündérkertet jó időben, jó helyen mutatta be egy jó társulat – ráadásul több mint jól.
(2015. február 20.)
