A történet mindamellett jó alapot biztosít a játékos túlzásokra, ugyanis senkit sem kímél . A konkrét utalásokat jobbára elkerülve, többé-kevésbé ítéletmentesen élcelődik az elvakult nyelvőrökön, az elefántcsonttoronyba zárkózott kortárs költészeten és a nyelvhelyességet még kimondani sem képes, butuska figurákon egyaránt. Adott egy nárcisztikus és öntelt Isten (Andrássy Máté hangján), aki megelégelve azt, hogy az emberek rendetlenül használják az általa adományozott nyelveket, gondol egyet, és eltörli a szavakat. Egyedül a magyar nyelv édesanyjának (Elek Ferenc) ad még egy esélyt annak csábos testéért cserébe: amennyiben két nap alatt megtanítja egy erre teljesen alkalmatlan emberpárnak (Bánki Gergely és Sipos Vera) a nyelv hibátlan használatát, úgy a magyarságot megkíméli a teljes kommunikációs katasztrófától. Megkezdődik a győzködés és a felkészítés, amely dramaturgiailag ugyanolyan eklektikus, mint a nyelvezet: hőseink találkoznak az óriási levelű bazmeg fával, látunk flashbackeket a gyermekkori traumákról, amelyek kihatnak a nyelvhasználatra, ráadásul az egyik szereplőt el kell zárni, mert nem tud leállni a szinonimákkal.
A sokféle megoldás néha apróbb buktatókat és logikátlanságokat eredményez a történetvezetésben, cserébe változatos és élénk alakításokra ad lehetőséget, amit a színészek gond nélkül ki is használnak. Bánki Gergely és Sipos Vera ősemberszerű, mindent izének hívó karaktereikből szinte csettintésre váltanak a flash back-eknél és varázslatoknál kifinomult értelmiségivé, homoszexuális farkassá vagy bármivé, amire éppen szükség van. Elek Ferenc karikírozott nőiessége mint humorforrás bőven kitart az előadás végéig, játékában jut ideje a végletes aggszűz tanárnő karakterének árnyalására is. Andrássy Máté pedig remek választás volt az unalmában költőinek szánt, szóvirágos narrációba kezdő Isten szerepére, habár pont ezek a narrációk azok, amik az előadás felétől már – minden színészi próbálkozás ellenére - kicsit túlfutottnak hatnak.
Üdítőek és játékosak a további színpadi megoldások is: folyamatosan játszanak az alkotók a fényekkel, a zenével és a hangeffektekkel. A zöld-fehér, realisztikus-stilizált díszlet (Kálmán Eszter) legsokoldalúbban kihasznált elemei a fentről lelógó, lapos, fehér felhők, amelyekre különböző filmrészleteket és animációkat vetítenek. Összességében az előadás, ha alatta nem is csapkodjuk végig a térdünket a nevetéstől, a könnyed, kellemes szórakozást mindenképpen garantálja.
(2015. március 14.)
