A dráma egyetlen napba sűríti a Tyrone család múltját, jelenét és jövőképtelen jövőjét, a derűsnek látszó, a látszatok mögötti valóságot még csak utalásokban, elharapott mondatokban jelző reggeltől az estére nyilvánvalóvá váló szétesettség részletes természetrajzáig. Szabó Máté rendezése híven követi ezt a szerkezetet, és még rá is játszik erre a díszlet szétbontásával. Khell Csörsz tipikus amerikai, falécekkel borított, verandás házat-nyaralót tervezett a színpadra, amelynek a falait a szereplők jelenetről jelenetre elmozdítják, odébb tolják; a szimmetria megbomlik, az építményből lassacskán semmi sem marad.

És talán éppen ez a gond: hogy az első falmozdítástól, sőt, már az első jelenettől kezdve minden annyira kiszámítható és világos. Ha valaki még sosem találkozott a darabbal, akkor is a legelejétől pontosan tudja, hogy honnan hova fog eljutni az előadás. Nincsenek meglepetések, nincs meg az a néző által bejárandó út, ami izgalmassá tehetné a befogadást, mert mindezt készen kapja, és innentől kezdve meg kell elégednie azzal, hogy ezen a kiszámíthatóságon belül találjon magának olyan jeleneteket, megoldásokat, színészi alakításokat, amelyek megfogják, lekötik. Mindez, úgy gondolom, részben annak tudható be, hogy maga a darab sem hat ma már úgy, ahogy az ötvenes években hathatott, nem itt tartunk, nehezen éri el az ingerküszöbünket. De betudható annak is, hogy a rendezés a szétesés gondolatán kívül nem talál rajta olyan, a nézőnek is nyilvánvaló fogódzót, amibe bele lehetne kapaszkodni.

Szabó Máté – a színház honlapján olvasható vallomása szerint – a fájdalom természetéről, a veszteségről, az önmagunkhoz és másokhoz kapcsolódás lehetetlenségéről szeretett volna beszélni. Ez a szándék kevéssé érezhető, ha csak azon nem, hogy az előadás gyakran él artisztikus, esztétizáló megoldásokkal, mint a kékes-szürkés fények, a gomolygó köd, az időről időre felhangzó ködkürt. (De még Petri György verssorok is kerülnek Vas István fordításába.) Ezek a megoldások látványosak, az előadás végén pedig, amikor az anya (Kiss Mari) elméje elborul, egy nagyon hatásos jelenetet is eredményeznek, de nem hozzák közelebb annak egészét.

Ezt az O’Neill-drámát általában akkor tűzik műsorra, ha egy társulatban van két olyan színész, akiknek jutalomjátékot jelenthet az apa és az anya szerepe. Szombathelyen sem volt másképp: ahogy Jordán Tamás maga is jelezte a színház honlapján, Kiss Marira és Trokán Péterre gondoltak a döntésnél. Alakításaik valóban gyarapítják az előadás erényeit és indokolják a döntést.

Az általam látott előadáson Trokán Péter volt az, aki végig egyenletes teljesítményt nyújtva, magától értetődő természetességgel formálta meg a zsigeri zsugorisága és a gyermeke iránti szeretet között ingadozó apát. Kiss Mari alakításában az első felvonásban az anya karakterének tétovasága, téblábolása a házban, ahová csak nemrég tért vissza, időnként keresettnek tűnt, és ebben a keresettségben nehezen lehetett elkülöníteni, hogy a színész vagy a karakter keresi a helyét az adott helyzetben. A második felvonásban azonban már teljesen a helyén volt, megmutatva az anya józan, majd kábulatokba, végül őrületbe menekülő énjét is. Kenderes Csaba szelíd művészlelket formált a kisebbik Tyrone-fiúból, romantikus szerepfelfogásban. Orosz Róbert a nagyobbik fiúnak inkább a szeszgőzös arcát tudta megmutatni. Varga Dóra a Kiss Marival közös nagyjelenetében a családról mindent tudó cselédből egyenrangú partnerré emelte a karaktert.

A Tyrone család hosszú napja egy túl hosszúnak tűnő, esztétikus, de nem elég karakteres előadásban került színpadra Szombathelyen, amelyhez részleteiben lehetett kapcsolódni, egészében mégsem volt meggyőző.

(2015. március 7.)