A Körhinta története nagyon egyszerű: Marinak a dölyfös Farkas Sándort szánja az apja, és kezet is ad a házasságra, Mari azonban a lánglelkű Bíró Mátét szereti. Fábri Zoltán filmjében az egész sztori az 50-es évekbeli államosítás szociálkommunista patentjébe van helyezve: Farkas Sándor saját földjén akar gazdálkodni, ahogy Mari édesapja is hasonló kuláktempóban tervez élni, Bíró Máté viszont a termelőszövetkezetbeli közös földgazdálkodásában látja a boldogulás útját. És erről oda-vissza győzködik is a lányt. Innen nézve kicsit megmosolyogtató az udvarlásnak ez a módja, de mégsem annyira, mint egy másik korabeli nagyjátékfilmben, ahol a sztahanovista fiú azért nem tudja szeretni a lányt, mert az selejtet termel a gyártásban. Volt is ilyen, és a dolgok jelenlegi állása szerint az sem kizárt, hogy lesz is ilyen – selejt is és játékfilmes propaganda is.
Vincze Zsuzsa mostani átiratába ennél a főszálnál több nem is igen kerül bele. A szövetkezet kontra magánbirtok dilemma akkor emberöltőkre meghatározta az emberek, családok helyzetét, esetenként még létét is. Az előadás által felkínált ellentét ennél jelentősen szerényebb: becsületes szegénységben gazdálkodjunk saját kis földünkön a párunkkal, vagy esetleg nagybirtokosként a városba költözve éljünk vele? Amennyire kevéssé hangsúlyos mindez az előadásban, annál zavarosabb, mikor ez a lebutított és nehézkesen belegyömöszölt konfliktus mégis előkerül. Ami pedig ezzel teljesen érthetetlenné válik, hogy a jómódban gazdálkodó apának saját korlátoltságán kívül mi oka van arra, hogy baltával akarja agyonütni a lányát, aki Sándor helyett történetesen Mátét szereti. Márpedig ezt a semmisséget az üzembiztosan komponált apparátus sem tudja megmenteni. Sőt, bizonyos mértékben még ki is élezi.
A színészeket két dolog is nehéz helyzetbe hozza, és ezek közül az egyik éppen az egyikük: Cserhalmi György. Mari apjaként a rá szabott hajthatatlan, érzelmileg visszafogott, szociálisan szinte teljesen érzéketlen parasztgazdát olyan tartással teszi oda a színpadra, hogy mellette elfogy a játszópartnerek színpadi súlya, ami akkor a legszembetűnőbb, amikor erre éppen az apafigurával szemben lenne szükség. Pataki Istvánjának elborulását azonban ő sem tudja egy férfihisztinél érvényesebbre formázni. Szűcs Nelli a lányát megértő, de férjével szemben tehetetlen anyát, Farkas Dénes pedig az öntudatos, nyalka kérőt teszi hozzá a képlethez – az apparátus logikája szerint egyikük sem feltűnően. Mari szerepében Kiss Andrea egy férfierők között tépelődő lányt állít a táncrendbe, aki súlytalan marad a különféle vonzások és elvárások között.
A kispénzű Máté szerepében Ifj. Vidnyánszky Attilára hárul a legnehezebb színészi feladat: erőt mutatni fel ott, ahol egy Cserhalmi György feszül szembe vele, és ahol eredendő energiákat idéznek meg a történetbe szőtt, kiváló néptáncosok. Ifj. Vidnyánszky jól érzékelhető tehetséggel ad vitalitást, és próbál életet lehelni ebbe az operettszerű szerelembe, azonban a gépezet őt is bedarálja, és ez éppen amiatt, hogy szerepe szerint diadalmaskodnia kellene, nála a leginkább szembetűnő. Jól énekel, de azért nem annyira jól, jól is táncol (a színészek közül messze legjobban), de nála itt több tucatnyian még ültükben is jobban. Ahol a teljes Magyar Nemzeti Táncegyüttes (volt Honvéd Táncszínház) pumpálja a térbe a tesztoszteront, ott nagyon magasat kell ugrania annak, aki valaki szeretne lenni. Ráadásul a mérce még akkor is a levegőben marad, ha éppen nincsenek színen a táncosok. Márpedig ezt a magasságot ifj. Vidnyánszky Attila nem tudja megugorni, ami a legkevésbé az ő hibája.
Akármennyire is képességesek Zsuráfszky Zoltán az egész teret jól kihasználó koreográfiái, amelyek a színjáték igénye szerint halkulnak és lassulnak, áradnak és koncentrálódnak, nem találják meg a magyarázatukat az előadásban. Egyetlen valós ponton találkozik zene, színjáték, ének és tánc: az esküvői jelenetben. Nem véletlen, hogy az előadás abban a pillanatban életre is kel. A borgőzös féltékenységnek és a fájdalmasan büszke önérzetnek a zsigeri szinten otthonos forgataga hosszú percekre valódi és erőteljes színházzá teszi az előadást: valaki elveszti, valaki más megtalálja a szerelmet, miközben a véget nem érő mulatságot hol kívülről, hol belülről láthatjuk. Ez valóban Körhinta. Az előadást azonban ez sem váltja meg. Néptánc és népzene nyilvánvalóan több akar lenni illusztratív körítésnél, és hiába lesz több annál, fogódzók nélkül mégiscsak valamiféle kulturális skanzen marad. Miként azok a nyelvi huncutságok is, amelyek a vidéki ember nyelvi leleményét jelzik, és tele van tűzdelve velük a darab. Ezek a maguk közegében valószínű, hogy most is élő, szellemes fordulatok éppen annyira idegenül és helyenként kínosan hangzanak egy budapesti fül számára, amennyire a Z generációs, belvárosi poénok értelmezhetetlenek lehetnek a Szeged környéki tanyavilágban.
Az előadás mintha egyszerre próbálna meg sok embert szórakoztatni, és mély színházi élményt is adni - ami noha nem könnyen, de azért lehetséges. Ebben az esetben azonban egyik sem történik meg. Talán azért nem, mert amivel szórakoztatni akar, az kioltja a mélység lehetőségét, miközben nem is eléggé szórakoztató.
(2015. március 3.)