Geréb Zsófia végzős rendezőhallgató: rendezett operát (A lakatlan sziget ollózott már össze előadást Camus és Beauvoir írásaiból, színre vitte másfél évvel ezelőtt Gombrowitz: Yvonne, burgundi hercegnő című művét is – ez utóbbiról akkor azt írtuk, hogy a rendezés legnagyobb problémája az eseménytelenség, hogy a történetet csupán csak elmesélik. A project_Lulu mintha pont e vélemény ellen akarna dacosan lázadni, hisz merészen sokat vállal, többet is, mint amennyit egy előadás elbírna: a szünet nélkül szétterülő százötven percben pedig akarva-akaratlanul elkókad még a legedzettebb néző is.

Hogy a project_Lulu egy merész előadás, az már a beengedés pillanataiban kiderül: a darab a feminizmus témáját járja körül, ennek megfelelően, a jómodor értelmében a nőket előre kell engedni a bejáratnál. Rizikós ez a nézői kényelmet finom erőszakkal zárójelbe tévő húzás, de igazán jellemző felütése a darabnak: Geréb Zsófia többet vár el a nézőktől, mint egy hagyományos előadás, ez a progresszív színházszemlélet uralja a darab nagy részét.

A színpad két oldalán ülő színészek aztán elkezdik Wedekind Pandora szelencéje / Lulu című drámáját: Goll tanácsos elhozza fiatal feleségét Schwarzhoz, a festőhöz, aki Goll távozásakor bátortalanul fogdosni kezdi a némileg mimóza Lulut. A felállás itt azonban váratlanul megfordul, a színészek pedig magukat kezdik játszani: a Lulut alakító Sodró Eliza tüzelő macskákra emlékeztető vehemenciával akarja meggyőzni az előbb még Schwarzot játszó Rózsa Krisztiánt, hogy az vegye el a szüzességét; a kötött improvizáció cseppet sem kínos, de tagadhatatlanul vicces és elgondolkodtató. A darab valahogy így működik: vissza-visszatér ugyan Wedekind drámájához, de minden jelenet után kifordítja azt, vagy a mából reflektál rá. Ez a felépítés viszont sajnos megakasztja a történetmesélést, így hogy mi is történik pontosan Luluval, azt sajnos maximum akkor tudjuk összerakni, ha elolvassuk mellé az eredeti szöveget.

Ennek az oka pedig talán abban a két szék közé esésben rejlik, hogy a rendezőnő nem mert sem eléggé eltávolodni a szövegtől, sem elég hű maradni ahhoz. Az előadásban a történetmesélés végig nagyon bizonytalan: a férfifaló Lulu sztorija csak kiindulópont, ahonnan aztán a női és férfi nemi szerepek örökérvényű kérdéseinek feszegetésig jutunk el, néhol ironikusan kezelve, néhol teljesen komolyan véve a témát. „Ön feminista?” - teszik fel nekünk a kérdést a szereplőből műsorvezetővé vedlő színészek, s tartanak nekünk egy rögtönzött közvélemény-kutatást, ahol felállással kell jelezni, ha egyetértünk az olyan állításokkal, mint az „Önt zavarja, ha nyilvános helyen szoptat egy anyuka?”. A tűzzel való játék ez, de tisztában van ezzel a produkció, így Bán Bálint felkészülten csapja le a magas labdát, amikor egy rettegett kritikus kivonul a nézőtérről: „ez most akkor állásnak számít?”

Csakhogy ez a józan tudatosság a későbbi problémás szituációknál már eltűnik: a darab egy pontján a nézőtéren külön szektort képező nőket kiküldik az előtérbe, hogy aztán a maszturbációról elmélkedjen velük Sodró Eliza és Kőszegi Mari, míg a bent maradó férfiaknak a PUA, azaz a Pick Up Artist - csajozási trükköket oktató fiktív szervezet - tart gyorstalpaló tanfolyamot. A ki-és bevonulás azonban bosszantó üresjárat, amit a száz perc alatt teljesen elgémberedett néző jobb híján ingerült fészkelődéssel és csöndes szenvedéssel tölt ki.

Pedig tényleg minden adott ahhoz, hogy jól szórakozzunk: élő zene és frappáns dalszövegek („a Zarában négyből egy a férfiszint/ ezért nem találok ingből rózsaszínt”), minimalista, de sokoldalú díszlet, egészen izgalmas és eredeti jelmezek (Juristovszky Sosa), a színészi munka pedig egyenesen kiváló, de a legkiemelkedőbb az, amilyen finoman Sodró Eliza formálja a hányattatástól fokozatosan öntudatra ébredő Lulut. Sipos György az egyik pillanatban a férfielegancia mintapéldájaként sugározza a magabiztosságot, a másikban pedig elképesztő humorral játssza a nőfóbiás lúzert, hogy aztán Hasfelmetsző Jackként is brillírozzon. Rózsa Krisztián Schwarzként és saját magát alakítva is teljesen korrekt alakítást nyújt, ahogy Borsányi Dániel is tökéletesen hozza a féltékenykedő öregembert. Bán Bálint Rodrigoja néha-néha esetlen és kevésbé hiteles, Kőszegi Mari a lecsúszott és megkeseredett nő karakterében viszont egészen mély érzelmeket ábrázol igen jól. Az összekacsintós intertextualizálás és képzőművészeti utalgatás is indokolt és nagyon találó: Schwarz festőműhelyében az üres festővásznakra hol a férfiak nő-dilemmáiról szóló videókat, hol jellemző plakátokat, hol klasszikus festményeket vetítenek a nőábrázolás témakörében, Botticellitől Courbet-n át Schieléig, utalnak az Anyeginre, és bibliaismereti szájkaratét vívnak azügyben, hogy mi is a nő szerepe a világban.

Mindezek ellenére azonban valami nagyon fontos hiányzik: hogy mindez együtt működjön, és egymásból következzen. Ez viszont nem történik meg, pedig annyira kár érte: zavarbaejtő az előadás hihetetlen sokoldalúsága. A klasszikus kosztümös színházi hagyomány megidézése éppúgy hiteles és működik, mint a fórumszínházi nézőmozgatás, a fél-improvizációs jelenetek, vagy a fergetegesen vicces dalbetétek és az egészen abszurd csajozási tanácsadói tréning. Talán pont emiatt érezzük, hogy így együtt mindegyik kevés, pontosabban, mindegyikből többet akarnánk – csak külön-külön. Geréb Zsófia rendezésén a friss kreativitáson túl leginkább a bizonyítási vágy érződik: mindenáron meg akarja mutatni, hogy mi mindent tud – az előadás pedig pont attól lesz igen fárasztó, hogy bebizonyítja, szinte mindent.

(2015. március 5.)