A valaha szebb napokat látott hotelszoba magányában éldegélő, durcás mizantróppá lett egykori komikus, Willie Clark (Fülöp Zoltán) visszautasíthatatlan ajánlatot kap a CBS tévécsatornától, hogy még egyszer lépjen fel egykori elválaszthatatlan társával, Al Lewisszal (Szélyes Ferenc) nagy sikerű „Nem fog fájni” című jelenetükben. A bonyodalmat az okozza, hogy a néhai partnerére halálosan dühös Clarknak esze ágában sincs nemhogy fellépni, de még találkozni sem a régi sérelmeken már rég túllépő Lewisszal. Végül persze mégis kötélnek áll, hogy aztán éppen a főpróbán borítsa ki a bilit. Hogy mi a folytatás, nem mondom el, bár nagy csavarokra és meglepetésekre ne számítsunk.

A láthatóan nem túl eredeti történet és a nem túl összetett cselekmény jórészt kiszámítható gegekre és suta szóviccekre épül, de ahogy a legtöbb Broadway-vígjátékot, A Napsugár fiúkat is a magas szintre fejlesztett szórakoztatóipari profizmus, na meg két kiváló komikusi képességekkel megáldott színész – hiszen a vígjátéki hatásért nagyrészt a jellemkomikum felelne – élvezhetővé és sikeressé teheti. A Csíki Játékszín előadásával épp ez a probléma: a profizmus fájóan hiányzik belőle, Fülöp Zoltán és Szélyes Ferenc játéka pedig nem elég jó ahhoz, hogy ők ketten elvigyék a hátukon az előadást, más pedig nem viszi és viheti el helyettük. Míg előbbi sokszor túljátssza a zsémbes Willie Clark szerepét, addig utóbbi színészi eszköztára nem elég ahhoz, hogy valahogyan definiálható figurát hozzon ki Al Lewisból.

Valami kis plusz akkor látszik megmutatkozni, amikor az egykori társát előbb utolsó senkiházinak elmondó Clark hirtelen hangot vált, és Lewist a valaha élt egyik legjobb színésznek nevezve az egekig magasztalja. Sajnos azonban sem Neil Simon, sem Parászka Miklós rendező nem kívánta kibontani a két komikus emberi oldalát, így eme ritka pillanat után gyorsan visszacsöppenünk a Broadway-bohózat sekélyes világába.

A Csíki Játékszín előadása egy dologra biztos rávilágít: az amerikai szórakoztatóiparról szóló amerikai szórakoztatóipari termék akkor működhet magyar színpadon, ha legalább közelítőleg sikerül hozni azt a nem annyira művészi, mint inkább ipari minőséget, amit Hollywood vagy a Broadway hosszú évtizedek alatt csúcsra járatott. Futószalag hiányában azonban érdemesebb a kaptafánál maradni.

Thália Színház, 2015. március 9.