A darab tobzódik az extrémebbnél extrémebb ötletekben. Először időutazásra invitálják a közönséget, így érkezünk meg 1881-be, ahonnan viszont 1848-ba hipnotizáltatnak a szereplők, ahol pedig belecsöppenünk a magyar császári televízió, a Kaisers TV [téfau], Ungarn életébe, melyet a forradalom győzelme után Petőfi (Kónya-Ütő Bence) és Kossuth (Mátray László) vesznek birtokukba, s a költő mint új tévéelnök rögtön meg is tisztítja az áruló televíziót, s átkereszteli Magyar Nemzeti Élőkép Vibráncra. Ez tényleg mind benne van a darabban, s ha nem lenne elég, még a schwechati csatát is megnyerjük, ezzel pedig a szabadságharcot is, hogy 1881-be visszatérve Magyarország világhatalom legyen. Annyi itt az ötlet, hogy szinte már sok is lenne, ha Pintér Béla nem tudná mindezt olyan természetességgel elénk tárni, hogy a végén már magunk is elhisszük, hogy a szabadságharcot megnyertük, és nem egy olyan szerencsétlen, boldogtalan országban élünk, amilyen a mi kis Magyarországunk.

Merthogy a drámában az ötletarzenálon és a fergeteges poénokon túl ott van ez is: szerencsétlen magyar sorsunk, melyet Pintér más darabjaiban is a maga sajátos módján mutat be; ez a szomorú himnuszú, balsors tépte történelmű, örökké vesztes nemzet, amelyet ráadásul kibékíthetetlen ellentétek szabdalnak szét, amely nemzeti ünnepein nem győzelmeit, hanem bukásait kell ünnepelje, ha ünnepel egyáltalán, de amelyik jól-rosszul még most is itt botladozik Európa közepén. Pintérnél azonban a Himnusz pattogó dallamú, a szabadságharc győztes, a nemzet nagy, s így mutatja meg nekünk, hogy mi is örökös frusztrációink, kisebbrendűségi érzésünk s ezzel ellentétben álló melldöngető büszkeségünk oka: szerencsétlen történelmünk.

Porogi Dorka rendező, aki egyébként már Pintér másik nagy sikerét, a Parasztoperát is megrendezte Marosvásárhelyen, nagy feladatra vállalkozott, amikor ezt a kifejezetten Pintér Béla társulatára szabott és meglehetősen népszerű darabot színre vitte. Persze Sepsiszentgyörgyön más a helyzet, ott valószínűleg kevesen látták az eredetit, a szituációt pedig, amire reflektálni óhajt a darab, szintén nem tapasztalják oly módon, mint a budapesti közönség, de ha éppen székesfővárosunkba érkezik az előadás, ráadásul olyan nézők közé, akik – mint e sorok írója is – már látták az ősbemutatót, óhatatlanul elkezdődik az összehasonlítgatás. Én magam sem tudom függetleníteni magam az eredetitől, amiért előre is elnézést kérek.

Az előadás maga a Thália nagyszínpadán zajlik, úgy, hogy a közönség is ott foglal helyet; magyarán kamaraszínházi körülményeket kéretik elképzelni. Mi, nézők, három oldalról fogjuk körbe a teret, a játéktértől egy rácsozat választ el minket, a negyedik oldalon egy emelvény és egy paraván emelkedik, fentről egy lapostévé csüng alá, a megfelelő jelenetekben pedig egy nagy neonlámpa ereszkedik le közénk. Bevonulásunkkor már a színen ül az egy ápolónő és egy zombi kereszteződéséből összeállított Rozi (Pál Ferenczi Gyöngyi), ő lesz felelős az időutazásért.

Porogi Dorka rendezése kevésbé a komikus és parodisztikus elemekre helyezi a hangsúlyt, mint a Pintér-féle eredeti, sokkal – ha szabad így mondanom – realistábban közelít a szöveghez. Karikírozás helyett inkább a szereplők közötti emberi viszonyokat igyekszik kibontani, emiatt – főleg a közepe felé – már-már melodrámába sodródik az előadás. Más kérdés, hogy Pintér darabja elbírja-e az ilyen értelmezést. Mindkét előadást látván és a darabot is olvasván inkább azt gondolnám, hogy nem igazán. A szappanoperisztikus elemek – a „Sukorói Oroszlán” liezonja Üregi Szidóniával, afférkezdeményezése saját lányával, Balázs Gábor és Baráznayné vélt légyottja és a felszarvazott oroszlán féltékenységi rohama – nem igazán vehetők komolyan, és Pintér nem is szándékszik ilyenként venni őket: darabjaiban rendszeresek az ilyen melodramatikus betétek, de ezek többnyire poéntöltetekként vannak ott, melyeket szépen ki is reflektál a komolyan vehetőség mezejéből. Éppen ezért ez a barátokköztbe csuszamlás kissé félreviszi az előadást, és a közepe táján egy kicsinykét ellaposítja és elunalmasítja, de aztán a schwechati csata zaja kétség kívül felébreszti az embert romantikus szendergéseiből.

A társulatból igen erős alakítást nyújt Pálffy Tibor mint Baráznay Ignác: itt egyértelműen ő áll a középpontban, szemben az őseredetivel, ahol Pintér Petőfije majdnem mindent visz. Kónya-Ütő Bence Petőfije sajnos nem elég ütős (bocs a szóviccért), inkább tűnik sértődött mitugrásznak, mint öntelt és nagyképű költőfejedelemnek, ezért a poénok, amelyek Pintér Petőfi-alakítása esetén nagyot szólnak, itt csak kisebb derültséget váltanak ki. Nem úgy Kossuth Lajos, akit az egészen kiváló Mátray László nemcsak karizmatikus népvezérként tud megformálni, hanem a szájába adott poénokat is nagyszerű komikus képességgel adja elő. Kolcsár József gerinctelen nagyromán Marián Kornélja és Erdei Gábor csetlő-botló Rohácsi bácsija kellőképpen erősítik az előadás humorát.

A Tamási Áron Színház produkciója, ha nem is dobbant akkorát, mint Pintér Béla saját értelmezése, egyáltalán nem méltatlan az eredetihez, egyben bizonyítja azt, amit már a Parasztopera-feldolgozásoknál is láthattunk, hogy Pintér eredetileg saját társulatra írt darabjai sikeresen színre vihetőek más truppokkal is. A magam részéről kíváncsian várom Porogi Dorka következő adaptációját.

(Thália Színház, Határon Túli Hétfők, 2015. március 16.)