Félreértés ne essék, nem azzal vádolom a FAQ társulatot, hogy lekoppintották volna a kultfilmmé avanzsált VANt, főleg, hogy az előadás egyfajta próbaváltozata már a tavaly nyári Ördögkatlan Fesztiválon bemutatkozott, hanem csak annyit mondanék, hogy a sodródó, helyüket és munkájukat nem találó fiatalok ma igencsak égető problémát jelentenek kishazánkban, ezért nem véletlen, hogy a téma újra és újra a kortárs művészet látószögébe kerül.

Nem szükséges hosszas szociológiai eszmefuttatásokba bonyolódnunk: a tárgyalt előadás zömmel huszonéves nézői és így e kritika feltételezhetően többnyire huszonéves olvasói (na meg ugyancsak huszonéves írója) is bőrükön érezhetik azokat a problémákat, amelyekről a tárgyalt művek valahogy szólani kívánnak: a már nem gyerek, de még nem felnőtt emberek ellentmondásos köztes helyzetét, létbizonytalanságát, a helykeresést és helynemtalálást, az élet úgynevezett értelmének és céljának sokszor hiábavaló fürkészését. A művészet – hogy közhelyes legyek – tükröt tart eme problémáknak, melyeket aztán sokan a magukénak ismernek fel, ezért – ha elég jó az adott alkotás – borítékolva is van a siker.

Sajnos azonban a Fejlesztés Alatt Q előadása – bár nyíltan kimondva is a komoly létproblémák kivesézésére vállalkozik – nem tudja kellő mélységben felvetni a kérdéseit, végig csak a felszínt kapargatja, és képtelen eljutni akár egyetlen probléma körülhatárolható megjelenítéséhez. Ennek alapvető okát talán abban kereshetjük, hogy a sok-sok kis sztori, történetcsíra vagy egyszerűen kósza ötlet nem akar egésszé szervesülni. Ezeket a töredékeket az alkotókkal készített, a MU Színház oldalán olvasható interjú szerint maguk a színészek szedték össze innen-onnan, majd Varga Zsófi dramaturg Kárpáti Péter vigyázó szemétől kísérve próbált egységes valamit összegyúrni belőlük: inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az egymáshoz így-úgy kapcsolódó jelenetek többsége meglehetősen kidolgozatlan, halovány és sokszor érdektelen; néhányuk – például a titokban A kis hercegből vendégeinek felolvasgató és így súlyos életproblémáikat egy csapásra megoldó kávézóslány története – csak úgy, éppen odavetett, mások – például a répákkal fényképezkedős jelenet – fölöslegesen túlragozottak. A szereplők közötti kapcsolatok is inkább csak felskicceltek; néhány szereplő – például az időnként belibbenő, nagyfejű és nagykezű bábu vagy a halott hajléktalan – szerepe pedig egyszerűen értelmezhetetlen.

Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy a Fejlesztés Alatt Q társulatban meglett volna a kellő tehetség ahhoz, hogy egy jó előadást kerekítsenek ki a tessék-lássék ötletekből. Itt van mindjárt a prológus, amely egy, a közönség körében végzett közvélemény-kutatással indul, a kérdés pedig az, hogy kinek van legjobb barátja. Először majdnem mindenki felteszi a kezét. Majd a kérdező színész tisztázza a játékszabályokat: legjobb barát csak egy lehet. Erre már csak a közönség fele jelentkezik. Ütős. Utána a színész az egyik, kezét fel nem tevő srácot kihívja a közönségből, és felajánlja, hogy legyenek egymás legjobb barátai. Nem rossz. Vagy vegyük szintén az előadás elejéről a szakítási jelenetet, ahol Ábel és barátnője saját magukat narrálva játsszák el nekünk, hogyan bomlik fel egy kapcsolat a felek őszintétlensége miatt. Zseniális. Az előadás első negyed órája nagyon sokat ígér, aztán mintha egyszerűen elfogyott volna a szusz: a maradék egy és negyed óra már csak épp olyan céltalan sodródás, mint a főszereplő Ábelé. Ugyanakkor látszik, hogy összeszokott és összetartó társulatról van szó, színészként mindenki egyenletesen jó teljesítményt nyújt, aminek köszönhetően a sokszor gyengécske jelenetek is nézhetők maradnak.

Az előadás sok-sok kis valamiből akar összeállni valamivé, de hogy mivé, azt maga sem tudja. VAN benne valami, ez nem vitás, de ennél azért több kell. Ha a Fejlesztés Alatt Q társulat tagjai rájönnek, hogy mi az, amit akarnak, többre is képesek lesznek.