Tasnádi István drámáival egyébként már többször is találkozhattak a zalaegerszegiek: itt volt a Finito ősbemutatója, akkor még Magyar zombi címmel (2006), és itt mutatták be a Tranzitot (2008) is, mindkettőt Bagó Bertalan rendezésében.
A Heinrich von Kleist kisregényéből készült Közellenségnek az az újdonsága, hogy Kohlhaas Mihály lovainak szemszögéből mondja el a 16. században, Brandenburg tartományban valóban élt tisztes lókereskedő és derék polgár történetét, aki az igazságát keresi a vele megesett jogtalanság ellenében, méghozzá egészen addig, amíg a jogkeresésből családi tragédia, a hatalmasságokkal való szembefordulásból lázadás és véres önbíráskodás lesz. A két ló - egy kanca és egy csődör - két, egymástól eltérő nézőpontot képvisel: a csődör feltétlen hűséggel viszonyul gazdájához, nem kérdőjelezi meg a döntéseit; a kanca viszont a gazda igazságkeresését mániákusságnak tartja, amivel saját magát és az övéit is romlásba dönti, ő inkább alkalmazkodna, kiegyezne, túlélne. Vagyis nagyon is emberi álláspontok és viszonyulások jelennek meg általuk: a hatalomhoz való viszony, a kisemberi kiszolgáltatottsággal való együttélés vagy az ellene való lázadás. Az ő szemükön keresztül látjuk a többi szereplőt, leginkább velük tudunk azonosulni – a még Kohlhaas Mihálynál is sokkal jobban kiszolgáltatott, gazdájuktól és a gazdájuk feletti hatalomtól egyaránt függő, paripából rozzant gebévé dolgoztatott-hajtott, végül vágóhídra küldött lovakkal. Ők azok, akik közvetlen kapcsolatot tartanak a nézőközönséggel, nekünk mondják el a történetet, miközben az előadás kerete szerint virsligyári kivégzésükre várnak.
Mindehhez elengedhetetlen, hogy színpadi jelenlétük, „lóságuk” és „emberségük” egyaránt meggyőző, hiteles legyen. A színészek – Madák Zsuzsanna és Barsi Márton – remekül helytállnak ebben a szokatlan szerepben, az általuk megformált karakterek egyszerre női és férfi archetípusok és konkrét, hús-vér „lóemberek”. Gergye Krisztián koreográfus keze nyomán elsősorban a mozgás teremti meg a „lóemberből” a lovat: egy-egy ideges vállrándítás, egy toppantás, egymás kerülgetése, büszke vonulások és váratlan megrettenések, űzött trappolások és kimerült fújtatások adják a „lóság” lényegét, anélkül, hogy bármelyik gesztusuk túlzó vagy szükségtelenül direkt lenne.
Sztarenki Pál rendezése egyébként is nagyban épít jelekre, szimbólumokra, gesztusokra. Nem játszatja el azt, amire elég csak utalni, bátran hagyatkozik a nézők képzeletére. Ott van mindjárt az előadás legelején az a játékszernek tűnő, kicsike sorompó, ami később valódi akadállyá növekedik, megint máskor tényleg játékszerepben tűnik fel, aprócska kapuként, amelyet a kancellár (Urházy Gábor László) célozgat a golfütőjével. Vagy ugyanő, ahogy almával játszik, dobálózik, míg csak ezek az almák emberfejekké nem válnak. Vagy a fejedelem (Bellus Attila) vastag, puha párnája, amit kényesen igazítgat, paskolgat, mielőtt felséges ülepe alá tenné. A véres összecsapásokat jelző jelenet, amelyben Kohlhaas Mihály (Farkas Ignác) minden dühe és indulata fejszecsapásokban és szanaszét repkedő fadarabokban materializálódik.
Maga a tér (Mészáros Tibor munkája) egyszerű, de jelentéses. A színpad két oldalán két mozgatható vasépítmény jelzi a lovak börtönét, amelyek könnyen átalakulnak Tronkai Vencel kastélyává vagy őrtoronnyá is. Fontos és szinte univerzális díszletelem az a mozgatható alkotmány, ami hol kocsi, hol ágy szerepet tölt be – és az előadás egy pontján kocsiból Lisbeth (Kátai Kinga) halottas ágyává is válik. A másik oldalon, a hatalmasok oldalán pedig ugyanilyen szimbolikus tárgy egy méretes fürdőkád. Cselényi Nóra jelmezei szintén jelzésértékűek, legyen szó a Kohlhaas család korhűhöz közelítő ruháiról, Tronkai Vencelék wellness-fürdőköpenyeiről vagy az udvarban viselt fényes szaténöltönyökről. A jelmezek tehát egyszerre utalnak a régmúltra és a jelenre – nem lehet véletlen, hogy a jelenkoriak a hatalmukkal élőknek és visszaélőknek jutottak.
Sokat hozzátesz az előadáshoz Máriás Zsolt zenéje, és a zenekar folyamatos jelenléte a színpadon, méghozzá annak egy magasra emelt, bár szérül, a nézőtér egy részéről majdnem takarásban lévő pontján. Nagyon hatásos például az első felvonás végén, ahogy a zenébe dobszóként épülnek be Herse (Kanda Pál) koporsóba szöget verő kalapácsütései, majd a második felvonás ugyanezzel a ritmussal kezdődik, rögtön visszarántva a nézőt az előadás világába. Dalokat is beillesztettek az előadásba, ezek szinte brechti songoknak hatnak, erősítve a közönséghez való közvetlen odafordulással és a jelzésszerű játékmóddal az előadásban amúgy is jelen lévő epikus színház érzetét.
A kiérlelt rendezői koncepció következtében a színészi alakítások egyenként és összességükben is a helyükön vannak – ebben az évadban nagyszínpadon messze ebben az előadásban mutatja legjobb formáját a társulat. Farkas Ignác Kohlhaas Mihálya elsőre jámbor értetlenséggel reagál az értelmetlen és törvénytelen szabályra, majd még sokáig bízik a hatalom racionalitásában és belátásában, de a felesége elvesztése miatti fájdalom elmossa a benne lévő gátakat. A favágó jelenetben már egy bármire elszánt, a fájdalomtól és a haragtól kontrollját vesztett embert látunk. Kátai Kinga Lisbethjében a szelídség játékossággal és tartással ötvöződik. Kanda Pál a megvert, összetört szolga szerepében szívszorítóan „makogja” el az őt ért megaláztatásokat. Balogh Tamás Luther Márton szerepében dühödt prófétaként ront be a nézőtéren keresztül a színpadra, karakterében a szent és a profán, a gyarlóan emberi egyaránt jelen van. Kiss Ernő a Várnagy szerepében uránál is kíméletlenebb, l’art pour l’art gonoszt játszik. Mihály Péter Tronkai Vencelként nem velejéig elvetemült főurat, hanem egy gonoszkodó, elkényeztetett gyereket alakít.
A végén visszatérünk az indító kerettörténethez, újra a vágóhídon vagyunk. Hát, így jutottunk ide – összegzi a történetüket a Csődör. És ti? – kérdezi tőlünk a Kanca. Tényleg. És mi?
(2015. március 27.)
