Ezek mellett azon már nem is csodálkozunk, hogy a Szputnyik előadásában a „nagy történelmi lovagdráma” díszlete két, lomtalanításból megmaradt rozoga asztal és néhány szék, melyek absztrakt minimalizmusa kiválóan passzol a darab szürreális monumentalitásához. Kovács D. Dániel rendező jól gondolta, hogy a Kleist-mű túltengő fantasztikuma mellett már nincs szükség mindenféle szcenikai hóbelebancokra (persze a Jurányi tornaterme nem is ad erre sok lehetőséget), ami viszont egyáltalán nem jelenti a látványosság hiányát. Sőt. A minimálból teremtett látvány sokkal erőteljesebben hat, mint bármilyen monumentális díszletelem. A kardozós, buzogányozós, nyilazós, egyszóval a párbaj- és csatajelenetek színrevitele minimum megérdemelné a legjobb speciális effektekért járó Oscart: hogy például a kardpárbajt a teljes sötétben felvillanó öngyújtófényekkel imitálják, hatásosabb és ötletesebb, mint James Cameron összes barbatrükkje együttvéve (a fényért Jankó Mátyás, a zenéért és a hangért Bartha Márk felel).
A Szputnyik talán minden korábbi produkciójánál jobban teljesít társulatként: a legjobb értelemben vett csapatmunkát látjuk itt, és nem csak abban, hogy egy-egy színész fontos háttérfeladatokat is ellát – Pető Kata felelős a jelmezért, Jankovics Péter a mozgásért (mindkettő mestermunka, tegyük hozzá) –, hanem első pillantásra egyértelmű, hogy ez az előadás mindenkié, hogy ide minden alkotó beletett apait-anyait, és hogy olyan összetartást és együttgondolkodást láthatunk, ami csak a legjobb társulatok sajátja.
De nem csak a társulat egészének munkája kimagasló, hanem az egyes színészi teljesítmények is. Kurta Niké magától értetődő egyszerűséggel jeleníti meg a bájosan naiv és gyermekien tiszta Katicát; szépen ábrázolja a fiatal lány tragikusnak tetsző sorsát, mely sorssal ő a boldog beteljesülésben való megingathatatlan hitével dacol. Hajduk Károly úgy játszik hősszerelmest, hogy közben finoman érzékelteti a férfi gyengeségét és éretlenségét – a lánykéréskor anyja háta mögé bújik; hirtelen haragjában megostorozza Katicát, két perccel később pedig már el is felejti, hogy mit tett – s így jól mutatja meg a Kleist által írt figura sajátos kettősségét és összetettségét.
Az összefércelt Thurneck Kunigunda számító perszóna, aki kíméletlenül tapos el mindenkit, aki az útjába kerül, Sugár grófjára irányuló szerelme sem tűnik túl őszintének; és bár a kleisti darabban talán kissé árnyaltabb a karaktere, mint amilyennek Bach Kata mutatja, de ez az egyértelműen negatív jellemábrázolás itt jó ellenpontját képezi Katica már-már irreális tisztaságának (Kurta Niké egyébként végig fehér, Bach Kata többnyire fekete ruhában játszik). Pető Kata egy gyakorlatilag jelentéktelen mellékszereplőből, Kunigunda komornájából, Rozálból, rejtélyes nőalakot kerekít ki, aki mintegy párkaként fonogatja a háttérben a sors szálait. Ez nincs benne Kleistben, ez – bár nem tudnám megmondani, mi is pontosan ez az „ez” – Pető Kata színészi kvalitásából eredő leleménynek tetszik. Kárpáti Pál hűséges Gottschalkja, Rainer-Micsinyei Nóra úrnőskődő Helén grófnője és Király Dániel félőrült Tiboldja is emlékezetes alakítások, nem kevésbé Jankovics Péter játéka a császár rövid szerepében. A humorért a fegyverkovács mellett Szibillát is eljátszó Király Dániel, valamint a nyolc szerepbe – olykor egy időben többe is – belebújó Szabó Zoltán felel.
Kovács D. Dániel és Fekete Ádám dramaturg szövegváltozatában – a kleisti intenciókkal ellentétben – nem ér boldog véget a történet: a császári pompával megrendezett esküvőn Sugár grófját leszámítva mindenki tömegmészárlás áldozata lesz. Hogy azonban miért volt erre a módosításra szükség, az nem derül ki az előadásból: az öldöklés nincsen logikai kapcsolatban semmilyen megelőző eseménnyel. Igaz, a Kleist-eredeti is Kunigunda bosszúra való esküvésével végződik, ami kétségtelenül árnyalja a happy endet, de ebben a megoldásban épp az a jó, hogy nyitva hagyja a jövő elgondolásának lehetőségét az olvasó/néző számára, míg Kovács D. Dániel egy erős húzással kizárja ezt. Én személy szerint szerencsésebbnek tartottam volna, ha az előadás megmarad a kleisti zárlatnál.
A Szputnyik Hajózási Társaság a csúcson hagyta – kényszerűen – abba. A heilbronni Katica egy teljesen beérett, nagy jövő előtt álló társulatot mutat, amelyik még sok nagyszerű előadást hozhatott volna létre. Erre azonban már nem lesz lehetőségük. A magyar kultúra megint sokkal szegényebb lett, és mi csak reménykedhetünk, hogy egy kerub itt is kiment valamit a romok alól.
(2015. március 28.)
