Ez a színház Zrinyi Gál Vince hivatásbeli elszántságából született, és azon a meglepően egyszerű, sokakból mégis hiányzó elképzelésén alapul, hogy a művészet a helyi társadalmi élet legfontosabb szervező ereje. Ezt a társulatvezető annyira komolyan gondolta, hogy tavaly úgy döntött, a Koma egyébként sem hagyományos térben játszott előadásai (mint például a konditeremben játszott Fédra Fitness helyett a társulat fő profilja közösségi projektek létrehozása lesz. Számos helyi kezdeményezés (pl. egy sokoldalú közösségi tér létrehozása, kamerakezelő kurzusok indítása helyi lakók számára) után így jött létre a Blokkoló, kilenc helyi fiatal bevonásával. Így tipikusan az az előadás lett, aminek létrejöttétől, civil társadalomformáló szerepétől nem lehet eltekinteni), de ha mégis megtesszük, ugyanúgy egy profi előadásról beszélünk.
A civil kezdeményezés és a színházcsinálás szimbolikus összefonódásának tekinthető maga a helyszínválasztás is: az újpalotai lakótelep tömbházainak egyikében, két átalakított, felújított szociális lakásban kapott helyet a helyi fiatalok saját történeteinek és karaktereinek felhasználásával létrejött történet. De ha valaki úgy érkezett, hogy minderről nem tud, semmiről sem maradt le.
A lakásszínház fogalmát ebben az előadásban valóban lakásszínházként kell érteni, minden velejárójával együtt. A közösségi együttélés részévé vált a darabnak: társulat tagjai már a ház kapujában figyelmeztettek minket, hogy a lépcsőházban figyeljünk a csendre. Másrészt ezeknek a fiataloknak a története egy olyan csapaté, amit leginkább a helyi közösség köt össze. Mi pedig, ahogy a lakótelep tömbházai között is eljuthattunk a lakások hálószobáiig, az ugyanott élő fiatalok egy csoportjának is megismertük a legbelső terét és problémáit.
Az előadás két lakás négy szobájában zajlott, a nézők a második és a kilencedik emelet között vándorolva kukkolhattak be a kamaszhálószobák mindennapi eseményeibe. Ez persze önmagában nem lett volna elegendő, ha a helyszíneknek, helyszínváltásoknak nem lett volna ezen felül dramaturgiai funkciója is. Bár az egyes szobákban játszódó történetek önmagukban is megállták a helyüket, ahogy egyik helyszínről a másikra haladt a nézők kis csoportja, újabb és újabb összefüggések váltak számunkra világossá. Így nem csak a belső terek, hanem a szereplők közötti kapcsolatok felfedezése, adagolása is izgalmat keltett, és megadta az előadás ritmusát is.
Bár a profi filmes és színházi stáb jelenlétét és támogatását végig érezni lehetett – figyeltek mindenre, ránk, a színészekre és a ház többi lakójára is, az előadást mégis a 16-24 év közötti fiatal szereplők vitték el a vállukon. A nagy történetek helyett ez az előadás a kis, kesze-kusza, nagyon is valós történeteké volt. Leginkább a szereplők tették azzá. Látszott, nem profi színészekről van szó, ez azonban még egy pluszt adott a Blokkolónak. Az előadás vezérfonalát emelte ki: ettől vált még inkább életszerűvé. Ezek a fiatalok nem váltak hősökké, csupán mindennapjaikat, hétköznapi, de annál személyesebb, fontosabb problémáikat mutatták meg nekünk.
Közös zenélések, hajbakapások, kibékülések, kavarások, hirtelen szakítások, családi drámák tették ki a történetet. Az előadásnak nem feltétlenül volt eleje vagy vége. A négy szál körülbelül ugyanabban az idősíkban zajlott, az egyik szoba tragédiája a másik szobában átértékelődött, az éppen játszó szereplők problémái kerültek középpontba. Ezek mégsem zárták ki egymást, sőt, az ezzel való játék mutatta, hogy a történet egészét gondosan és pontosan felépítették. Mindezt például egy teherbeesési hírt hallva, egy rózsaszín lányszobából egy abszolút hiteles, kamaszfiú szagú, rendetlen és röhögéstől hangos szobába átlépve, videojáték köré gyűlt fiúkat figyelve tapasztalhatta a néző. A történetet a kapcsolathálón kívül például az a kulcsfigurának számító fiú is összekötötte, aki mindegyik epizódban titokzatosan felbukkant, mindenkihez, de leginkább senkihez sem kötődött igazán.
A kavarások közelsége önmagában valószínűleg nem lett volna elég. A teljes intimitást a fiatalok játékának köszönhetjük. Olyan biztosan és otthonosan játszottak az általuk kitalált karakterekben és szobákban, mintha ott sem lettünk volna.
(2015. február 17.)
