Prohászka Fanni Letteként nekünk, nézőknek mondja el a történetet: öccse kisgyerekkorától betegeskedett, az elmúlás lehetősége ott kísértett a családban. A kislány mindent megtett, hogy megértse a halált, ezért kérdezgeti a szüleit, ártatlan objektivitással vizsgálgatja a felnőttek hozzáállását. Egy adott pillanatban azonban rá kell döbbennie: a szülők sem tudnak többet az élet nagy kérdéseiről, mint ő. Így a nagy ismeretlent elkezdi a saját elképzeléseivel megtölteni, amelybe később bevonja a hasonlóan ártatlanul álmodozó testvérét is. A valóság és a fantázia összecsap, de egyértelműen az utóbbi győz. A fekete-fehér, szabályos kockákból álló temetőt jelképező díszletben vidám foltként jelenik meg az arany-pirosba öltözött kislány, színes kellékeit lassan kicsomagolva és ellepve velük a színpadot (látvány: Molnár Anna). A történet egyik csúcspontján pedig élénk rajzokkal tölti meg a kisfiú fehér koporsóját.

Prohászka Fanni mindehhez nem próbálja látványosan leutánozni egy tízéves gesztusait. Ami a játékát mégis hitelessé, mi több, kifejezetten izgalmassá teszi, az inkább az energia, a végletes érzelmi hullámzás. Gondolatai ugrálnak, magukkal ragadnak, majd hosszú szünetek formájában megpihennek. Az egyes felidézett szereplőknek jól eltalált, saját, vissza-visszatérő jele van: a kislány kérdései miatt megzavarodó apa például állat vakar, a jóval nyugodtabb szomszéd bácsi lassan szívja a cigarettát. Érdekes módon, ezek a jelek nem keltik a mesterkéltség benyomását Prohászkánál, hanem beleépülnek a színésznő amúgy is vibráló játékába.

A rendezés pár apróságban teszi csak művivé az amúgy természetes stílust. Ezek közül az, ami kifejezetten feleslegesnek hat, a világítás gyakori váltogatása. Egyszer-kétszer ráadásul teljesen következetlennek tűnt, hogy mikor, hol és miért jelent meg a fény valahol, ami végül elbizonytalanított, hogy az előadás alatt vajon a rendezői koncepció vagy egy feladatában enyhén szólva bizonytalankodó világosító munkájának az eredményét látjuk-e.

Ezt leszámítva lényegében egy jól megírt dráma, egy erre érzékeny rendező és egy kiváló színészi teljesítmény szerencsés együttállásának lehetünk tanúi. Az előadás kivételes módon tudja megkönnyíteni annak az elfogadását, hogy a nagy ismeretlenről semmit sem tudunk, és a pizza mennyország nem létezik.

(2015. április 3.)