Ami a látványvilágot illeti, Paráda Zsolt díszlete nem is köthetné jobban a történetet a gyerekkor játékosabb-felhőtlenebb oldalához. Játszótéren vagyunk ugyanis, ahol van mászóka, bungi és hinta is, mindez azonban a felnőtt színészekhez méretezett kivitelben, így a tér a felnőtt „játszótérre”, a közöttük fennálló hatalmi viszonyokra és játszmákra éppen úgy utal, mint a gyerekkor játszótéri vagy éppen grundtörténeteire. Jó példa erre az egyetlen hinta, aminek az elfoglalása- megszerzése hatalmi pozíciót is jelent – a török basa el is foglalja rendszeresen, ráadásul úgy, hogy odacipelteti magát a tetemes súly alatt roskadozó szolgával.

A mese - Tóth Réka Ágnes átdolgozásában - követi az ismert történetet, de keretet illeszt hozzá. A színészek az előadás elején még a bábok nélkül játszanak, kergetőznek a játszótéren, és vívják meg a homokozóból jól ismert, kisebb-nagyobb csatákat. Innen a narrátor, Szilinyi Arnold vezeti át a mesébe a gyerekközönséget és a két másik színészt, B. Szolnok Ágnest és Tímár Zoltánt is. Ez a szövegváltozat, főleg pedig a dalszövegek tartalmaznak mai utalásokat is: a szemétdomb tele van modern kütyükkel, és még az újrahasznosításról is szó esik. Nem maradnak el az ismert mesei szófordulatok sem, ezeket azonban többször is humorosan kifordítják. Időnként rímes versbeszéd váltja fel a prózát, de az utóbbi a meghatározó.

A török basa a mondókából védjegyévé vált hatalmas pocakkal, turbános fejjel jelenik meg – hozzá képest a kiskakas vézna és kicsi. Amíg a bábok beleillenének egy „hagyományos” bábelőadásba is, a hozzájuk tartozó tárgyakat, eszközöket – talán a szemétdomb ihlette kreatív újrahasznosítás jegyében – olyan hétköznapi használati tárgyak adják, mint a hintó helyett egy talicska, vagy a rézkrajcárt jelképező jojó.

De az előadás egyébként is tele van kreatív ötletekkel: a napfelkeltét egy napocskás zászló felvonása jelzi, a tüzet és a vizet sok-sok, ugrálós játékvárakból ismert piros és kék golyó. Az a jelenet pedig, amelyikben a basát a méhek üldözőbe veszik, az előadás csúcspontja: a sárgacsíkos labdákat ugrálókötéllé fűzték össze, ezt hajtja a két másik színész, ugrálásra kényszerítve a pórul járt basát (Tímár Zoltánt). Ahogy az előadás egészéhez, ehhez a jelenethez is sokat hozzátesz Monori András zenéje.

Halasi Dániel rendezése jó érzékkel hozza közel a mához a történetet, anélkül, hogy erőltetetten modernizálná vagy kifordítaná azt. Azt keresi benne, amihez egy mai óvodás-kisiskolás is kapcsolódni tud: olyan értékeket, mint a saját igazunkért való kiállás, a bátorság és a találékonyság; olyan emberi viszonyulások ellenében, mint az önzés, kapzsiság, kíméletlenség. Teszi mindezt egy lendületes, a zenére és a mozgásra is nagy hangsúlyt fordító előadásban.

Az egyetlen hiányérzetet a befejezés hagyja maga után, főleg úgy, hogy az előadás legjobb jelenete éppen ez elé a hirtelenjében elharapott lezárás elé esik. A mese ugyan lezárul, visszatérünk a keretjátékhoz, de alighogy visszalépünk, már vége is. Ez a megoldás nem hagy elég időt a váltás tudatosulására, arra, hogy a néző helyére tegye magában a színpadi mese valamint a (színpadi és színpadon kívüli) valóság viszonyát.

Minden más vonatkozásban viszont egy friss, szórakoztató, de egyáltalán nem súlytalan előadást láthatnak a nézők, ami – mint minden jó gyerekelőadás – az elsődleges célkorosztályon (kb. 4-7 évesek) kívül a felnőtteket is meg tudja szólítani.

(2015. április 8.)