Színház a színházban helyzettel indul az előadás, Nyina, Trepljov és Szorin van a színpadon – igen, ők és nem az őket játszó színészek, mint kiderül; mi pedig nem a Nemzeti Színház közönsége, hanem Trepljov darabjának nézői vagyunk, valamint maga a vörösszemű szörny, megannyi lézerfénnyel világítva meg az éppen szerepét játszó Nyinát. (A kis lézereket még a kezdés előtt kapjuk meg, aztán a szünetig nálunk is maradnak, ami jó lehetőséget kínál egyeseknek, hogy végigzörögjék velük az egész első részt.) Persze ezt megelőzi a lézerfény kellő időben történő megnyomásának a kelleténél hosszabb begyakoroltatása, amelyet néhányan a közönség zaklatásának értelmeznek, és tüntetőleg elhagyják a nézőteret.

Jan Bosse rendező igazi fekete komédiát rendezett Csehov Sirályából, ami persze tragikus végkifejlete ellenére egyáltalán nem idegen a műtől. Csehov minden darabja vígjáték, ahol a humor forrása a szereplők szerencsétlenkedése, nagyzolása, életidegensége, reménytelen vágyódása, múlton való kesergése. Az egész olyan, mint egy rossz melodráma: mindenki szerelmes valakibe, de ez a valaki soha nem szereti őt vissza. Mindenki a saját rögeszméjével van elfoglalva, elbeszélnek egymás mellett, képtelenek és nem is akarják megérteni a másikat. Ez szüli a tragikomikus drámai(atlan) alaphelyzetet: látszatpárbeszédek zajlanak, önmagukba zárt monológok, melyek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, kivéve egy-két kitörő konfliktust, mint például Arkagyináét és fiáét, de ezek is gyorsan elmúlnak, s folytatódik a semmibe tartó sodródás. Nagyon átgondolt rendezésre és tűpontos színészi játékra van szükség, hogy mindez működjék a színpadon, hiszen pont az hiányzik, ami hagyományosan egy dráma jellemzője: a dialógus és a drámai konfliktus.

Bosse és a színészek ezt kiválóan megoldják: finoman karikírozzák az egyes alakokat, a karikatúraszerűség mellett megtartva emberi valójukat, soha nem aránytalanul eltúlozva őket; Kathrin Plath jelmezei pedig jól kiemelik a figurák tipikus jellemzőit. Christiane von Poelnitz Arkagyinája mindig a legújabb divat szerint öltözik – egyszer tényleg úgy vonulván be a színpadra, mint egy modell –, ezzel is próbálván elfed(tet)ni megállíthatatlan öregedését. Idős bátyja, Szorin (Ignaz Kirchner) kerekes járókerettel botorkál, folyamatosan cigarettázva, zsörtölődve és bánkódva elrontott életén. Martin Reinke Dornja kiégett világfi, hawaii mintás ingben divatozik, a család orvosaként nagyon is tisztában van a helyzet kilátástalanságával, de tenni már nem tud és nem is akar ellene semmit. Trepljov (Daniel Sträßer) viszont már fiatalon is kiégett, nem teljesülő ambícióival és reménytelen szerelmével képtelen bármit is kezdeni, ehelyett szomorú dalt gitározik nekünk. Trigorin (Michael Maertens) az egyetlen, aki nem szerelmes reménytelenül, de érzelmei sincsenek igazán: teljesen jellegtelen, unalmas alak, akit csak valamelyes hírneve emel ki a társaságból. Aenne Schwarz Nyinája szép, de buta naiva, mindig más divat szerint öltözködik, éppen úgy, ahogy az életben való helykeresésében tart – hol hipszter kislány, hol vörösruhás díva. Mása (Mavie Hörbiger) viszont mindig feketében jár, gyászlepkeként hintve el boldogtalanságát a többiek között. Udvarlója, majd férje, Medvegyenko (Peter Knaack) NDK-pulcsiban feszít, végig találóan szerencsétlen testtartással kesereg sanyarú anyagi körülményein. Johann Adam Hoest Samrajev szerepében öltözködésében is teljesen igénytelen, a birtok ügyeivel bosszantja és favicceivel untatja az egyébként is végtelen bosszúságban és unalomban elmerült társaságot. Felesége (Barbara Petritsch) ellenben vidéki reménytelenségében is városi divat szerint öltözködik, reménytelen szerelmével folyton ostromolván az ez iránt teljesen közömbös orvost.

Mindegyik színészi alakítás kiváló, talán csak Sträßer Trepljovja halványabb, mint kellene. Az első rész végig egyenletesen magas színvonalon fut, de a másodikra mintha egy kissé elfogyott volna az erő. A Trepljov dalbetétje alatti videó (Sophie Lux, Anna Bertsch) talán a kelleténél hosszabbra nyúlik, a szomorkás dal után pedig már nem talál magára az addig tisztán komédiaként zajló előadás. A második részben a komikus hang erősen le van csavarva, a tragikus vonal pedig felerősödik, és ezzel az átmenet nélküli váltással a színészek mintha nem tudnának mit kezdeni. Trepljov és Nyina közös jelenete már inkább csak szenvelgés, az utolsó jelenet és a befejezés a nem kellően előkészített tragikus végkifejlet miatt már nem üt igazán.

Stéphane Laimé díszlete strukturálja az egyes jeleneteket, mind közelebb tolván a színészeket a közönséghez. A díszlet négy hatalmas tábla, amelyek a dráma felosztása szerinti felvonásonként ereszkednek le felülről úgy, hogy a következő mindig eltakarja a megelőzőt. A táblákra ráfényképezve először egy szürke falat, majd egy stadion széksorát, aztán egy dúsan terített asztalt, végül egy az összes szereplőt ábrázoló montázst láthatunk. A színpad ezeket a táblákat leszámítva lényegében üres, mindössze néhány szék árválkodik, amelyeket jelenetről jelenetre Mása hoz be és rendez el. Bizonyos részek nem is a színpadon játszódnak, Trepljov jelenetét például a közönség soraiból nézik végig a szereplők, de Trigorin később is állandóan beül közénk; a leghumorosabb pedig az, mikor Medvegyenkó a karzatról kiabál le Trepljov előadása után, mondván, ő csak azt az árkategóriát tudja megfizetni. Bosse tehát jól kihasználja a színház mint színház adottságait, beleértve a nézők jelenlétét is, de nem erőszakosan és tolakodóan teszi ezt.

Végeredményben egy ötletes, humoros és Csehov művét nem erőltetetten a mára alkalmazó produkciót láthattunk nagyszerű színészi alakításokkal, még ha később nem is erre, hanem a sajnálatos és fölösleges botrányra fogunk emlékezni.

(Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, Nemzeti Színház, 2015. április 19.)