Ezt az irányt már maga a helyszínválasztás is meghatározza. A belvárosi, Dohány utcai, kis kulturális tér, a Hátsó Kapu a két évvel ezelőtti nyitás óta programjaival egyre szélesebb közönségrétegeket ér el. Az alternativitást otthonossága mellett valahogy közvetlenségével és változatosságával is képviseli. Ezért is lelkesítő, hogy az Orlai Produkció a k2 Színházzal és vendégszínészeivel karöltve ide is betette a lábát. Remélhetőleg, ez a lépés mindannyiuk számára új kapukat nyit a közönség felé.
Hosszúságát tekintve akármennyire is nézőt- és színészt próbáló a darab, a k2-nek sikerült a Platonovnak azt az oldalát megtalálni, amitől az előadás végig izgalmas és mozgalmas lesz. Még akkor is, ha a csendeket, ismételt üresjáratokat: például az időről és az időjárásról való kesergést direkt módon hangsúlyozzák, és ha az unalom nem csak a szavak, hanem a játék szintjén is egyértelművé válik az előadásban. A semmittevésnek Anna Petrovna vacsorái adnak keretet. Az állandó vendégek mellé egyik alkalommal egy régi barát, Platonov és unalomból tartott családja is megérkezik. Platonov kusza és kisstílű hódításaival felforgatja az egyébként is felforgatni való közeget.
Amíg a nézők elcsendesednek, a népes társaságot fogadó Anna Petrovna hosszasan, unottan pötyög valamit a zongorán. Míg a szereplők nagy részénél a póttevékenységeket a sakkozás, az elektromos cigizés, az evés és az ivás, az előbbre lépés képtelenségéről való kesergés jelenti, addig Platonov a többiek kisszerű, semmittevő életét pocskondiázza, a nőket és barátait ámítja, magas lóról kritizálja, hecceli őket. De hamar rájövünk, az ő élete is kifolyik kezei közül. Sem a család tisztelete, sem a folyamatos evés-ivás, sem a folyamatos vendégfogadás nem vezet semmire, és közben a családi tartalékok is vészesen fogynak. Horváth Szabolcs folyamatosan újabb és újabb oldalát mutatja meg szerepének, a számtalan kirohanás és fordulat után még egy összeomlás szélére került, őrült Platonovot is minden energiáját bevetve játszik el. Játéka azonban annyira nincsen finomra hangolva, hogy az elmélkedések és kesergések pillanataihoz vissza tudna csendesedni. Piti Emőke nyugodtnak tűnő Szofijának, Platonov régi szerelmének kimért mozdulataiban végig ott a feszültség. Bár ideges kitöréseire mindvégig számítani lehet, mégis a meglepetés erejével hat, hogy az egyetlen valóban elegáns szereplő, Szofi, szerelméhez való hisztérikus ragaszkodásával végül a teljes megaláztatásig jut, és ezzel az egész jövőjét is eljátssza. Rózsa Krisztián frissességével az előadás fáradhatatlan mozgatórugójává teszi a társaság éhenkórász, felelőtlen, de érzékeny és szeretnivaló orvosát.
Elismerésre méltó, hogy az alkotók nem féltek az előadás hosszúságától, az időtől, attól, hogy a Platonovból a lehető legtöbb, számukra érdekes jelenetet megmutassák. Ennek ellenére, vagy ebből következően néha látszott, hogy elfáradnak, vagy olykor-olykor nehezebben találnak visszautat a karakterek intenzív világába. Bár a közvetlenség érdekében a teatralitást igyekeztek elkerülni, az előadás során az mégis többször visszaköszönt. Ez általában leginkább Kopek Janka, Ruscsák Péter és Farkas Sándor játékára volt igaz, de a többi színész esetében is tetten érhető volt. Noha ez a koncepció rovására ment, az előadás energikusságának talán mégis hasznára vált.
A k2 alkotói a Züfec után az Apátlanokban ismét generációjuk nyelvén és problémáin keresztül szólnak hozzánk. Pedig nincs benne kényszerű aktualizálás, a szokásoshoz képest bevallásuk szerint is alig alakítottak a drámaszövegen. A szereplők apa nélkül élik kilátástalan életüket, nekik kellene megtalálniuk, hogyan töltsék meg azt a temérdek időt, ami még előttük áll. Bár az apátlanságra leginkább gondolati szinten reflektál határozottan az előadás, úgy tűnik, a fiatalok önálló útkeresése vagy lehetetlen, vagy semmire nem vezet. Akárhogy is legyen, a k2 mindenképp jó úton jár. Feladta magának a leckét, és jóval több, mint kevesebb sikerrel, egy izgalmas előadásban meg is oldotta azt.
(2015. március 21.)
