Túl ezeken a tagadhatatlan tényeken, a Két nő is, ahogyan Kárpáti Péter előadásai általában, mégis a valóság nagyon pontos ábrázolásával fog meg: túl a félhomályon, az álomszerű cselekményen és az előtérbe tolt színpadi nyelven, ott vagyunk mi. Mi, a saját hétköznapiságunkkal, ahogy nem történik semmi, ahogy megmutatkozik az emberi szeretet és nagyszerűség, miközben láthatatlanul felgyűlik a feszültség is, ami aztán szükségszerűen, kicsinyesen és ostobán, már-már abszurdan kirobban. A pici varázslat, a pici plusz egyáltalán nem megy ellen a realisztikus lélekbúvárkodásnak: ahogy Az álom féltestvérében addig-addig hatolunk egy hétköznapi önfeláldozás mélységeibe, hogy a végén a testi fogyatékosság már átvállalható lesz, úgy a Két nő álmodós, átváltozós világa is többet elárul egy-egy köznapi helyzetről vagy egy hús-vér, mélyen emberi figuráról, mintha azt realisztikusan mutatnák be.

Akárcsak az Akárkiben, A pitbull cselekedeteiben a Vándoristenekben és még sok más Kárpáti-előadásban és -drámában, a Két nőben is egy különös látogatással veszi kezdetét a történet. Adott két nővér: egyikük külföldön él és alig tudunk róla biztosat, testvére közben nagyon is konkrét problémákkal küzd: férjével veszekszik, zokogó gyermekét próbálja csendesíteni az éjszaka közepén. Azután, ugyanezen az estén, a két nővér egyszer csak találkozik. Vagy – egy alternatív valóságban – mégsem. Kedvességeknek, veszekedéseknek, szokásos vagy szokatlan, de könnyen átélhető szituációknak vagyunk tanúi, miközben variációkon, helyszíneken és szereplőkön sodornak át a kulcsmotívumok: összezártság, elválás, segítség, cserbenhagyás, irányítás, stb. Van szöveg, van cselekménymag, mégis az lesz a benyomásunk, hogy egy táncot látunk. A figurák hol közelednek, hol távolodnak egymástól, inkább az érzések, érzelmek közvetítése lesz a fontos.

Amikor pedig ténylegesen a tánc vagy a mozgás kerül előtérbe, akkor az észrevétlenül beolvad az előadás álomszerű világába. Van, hogy a színészek a lábukkal gesztikulálnak, van, hogy az elefánt vagy kutya mozgását utánozzák le. Az ábrázolt mindennapiságot a színházi kifejezés játékossága teszi izgalmassá, túl a narratív csavarokon. Különösen érdekes Julia Jakubowska, aki lengyelül beszél külföldiként, de ugyanígy ábrázolja a kisbaba gügyögését is, ami egészen izgalmas asszociációkra ad alkalmat.

A serpenyő másik oldalában ott van persze, hogy miközben nemegyszer az adott helyzetekre kialakult spontán rögtönzések életszerűsége adja a jelenetek sava-borsát, az improvizáció sokszor nagyon megnyújtja a dialógusokat, és a hangsúlyok kiszámíthatatlanul eltolódnak. A nézők között nem egy volt, aki az órájára nézett egy-egy hosszabb párbeszéd közben, jóllehet maga az előadás összességében nem több 90 percnél. Mégis, ahogyan ez kiderül a fentiekből is, megéri végigvárni az egy-egy megakadó jelenetet. Akárcsak a két nővér, a természetesség és a játékosság, a konkrétság és a költőiség ritkán találkoznak ilyen gyümölcsözően.

(2015. április 8.)