Az eredetileg színészként végzett Jolly tíz éve rendezte meg először az előadást, közvetlenül azután, hogy kikerült az egyetemről. Akkor még ő játszotta a címszerepet is (Arlequin eredetileg a commedia dell'arte szereptípusa, jószívű, de butácska figura). A történet szerint egy nagyhatalmú tündér próbálja elcsábítani a csodaszépnek ábrázolt fiút, ám Arlequin nem viszonozza az érzelmeit, mi több, a tündér bosszúságára, idővel beleszeret egy környékbeli pásztorlányba.
A szerelem szép lassan ravasszá teszi az addig gyermeteg hőst, aki végül nemcsak szembeszáll a bosszúszomjas tündérrel, de egy csellel megszerzi annak varázshatalmát is. Évekkel az első rendezés után, Jolly ismét elővette korábbi koncepcióját, és újra elkészítette az előadást, ezúttal más színészekkel, és kicsit pesszimistább felhanggal: nincs többé happy end, a hatalom okozta mámor felülírja a szerelmet. Ezt a verziót láthattuk most a MITEM-en.
Igaz, a viszonzatlan szerelem és az uralkodás egymás és a világ felett ebbe az egyszerű narratívába csomagolva önmagában nem túl újszerű, maga a forma azonban markánsan egyedi alkotói látomássá teszi az előadást. Habár az alapanyag készítési sajátosságai miatt (a társulat, akiknek eredetileg íródott a dráma, nem beszéltek rendesen franciául) alig van monológ a szövegben és így az előadásban is, mégis, a tündér segítőivel folytatott eszmecseréi mintha csak egy belső, az emberi lélek mélyén folytatott vívódást jelenítenének meg a viszonzatlan vágyról. Ezt minden megfogható konkrétumtól elemeli a régies, költői szöveg. Ugyanígy nem lehet pontosan meghatározni a látványvilág stílusát sem. Jelmezeiben és a gyakran sötétbe burkolózó, jelképes díszleteiben egyszerre idézi meg a commedia dell’arte, a pantomim és a kabarék világát. Erre jó példa az egyik jelenetsor: Arlequin elcsábítása során sok apró, játékos produkciót láthatunk a tündértől és segítőitől, ám ez sokkal inkább nekünk szól, semmint a főhősnek. A színészek egyébként is az előadás nagy részében kifelé fordulva, a közönségnek játszanak. Az egyes szereplők mellett pedig a sötétben gyakran csak egy-egy izzó ég, ami félelmetes és sejtelmes hangulatával segít alámerülni a szerelemtől megkínzott lelkek bugyraiba. Az intenzív képi világ, a kifordult, jelenléttel teli szereplők és a parabolaszerű, költőien előadott történet már önmagában sem kevés.
Azonban ezután következik csak Arlequin pásztorjátékokat idéző jelenete kedvesével: a fény elárasztja a színpadot, a nézőkre (is) konfettit szórnak, hatalmas transzparens hullik alá a magasból a szerelmet hirdetve, miközben a háttérben birkának öltözött színészek lassan csámcsognak és egy kis szerkezettel néha belebégetnek a jelenetbe. Amit előbb hiteles szenvedésként láttunk, most kifordítva, paródiaként tűnik fel. A színészek jól bírják a váltogatást, szándékosan stilizált játékukkal is képesek közel hozni a figurákat. Julie Bouriche tündérként megható, ahogy tehetetlenül összerogy, miután imádottja átverte, Romain Tamisier pedig szépen bemutatja az ívet, ahogy egy ösztöneinek élő, irányíthatatlan kisbabából lassan számító, gonosz varázslóvá válik. Mindezt pedig rövid rockzenei betétek teszik teljessé: lendületes és játékos látomás a vágyakozásról.
(2015. április 16.)
