A Lear király egy szétesés történet, és nem is egyszerűen egy királyi család, hanem a világ szétesésének története. Mi dolgunk egy olyan történéssel, ami egy üdvtörténettel, bűnökkel és isteni büntetésekkel, vagyis egy öröklétre szóló téttel megrakott világban a lét elviselhetetlen nehézsége lehetett? Mi dolgunk ezzel most, amikor a tétjeinket máról holnapra kell feltegyük egy olyan játékban, ahol folyamatosan változnak a szabályok, és magát a játékot sem értjük? Szőcs Artur rendezése éppen ezt a kérdést teszi fel, méghozzá különösképpen érzékletes módon, azonban pontosan ez az érzékletes mód az, ami elnyomja a lehetséges válaszokat. A LEAR után ugyanis a puszta látványt visszük magunkkal, és nem a láthatóvá és átélhetővé tett gondolatot. Ami sokkal kevésbé lenne fájó, ha ilyesmi nem is lenne az előadásban, ám ebben az esetben az alkotók gondoltak valamit. Talán túl sokat is.
Azt gondolták, hogy Lear király legyen nő. Ez elsőre kicsit merész és nagyon gyanús ötlet. Ahogy haladunk benne előre, az előadás folyamatosan bontja le a gyanúpert, noha teljesen megszüntetnie végül nem sikerül. Duda Éva rövid, szőke haja, nőies teltsége az első pillanattól fogva elemeli őt a többi figurától – minden megpróbáltatása, sőt, már az első megmozdulása előtt egyedül van. Apasága és vele együtt a lányaihoz való viszonya sajátos nyomatékot kap ezzel a mintha-anyasággal, amelynek megkapó végkifejlete, amikor Cordeliát meztelen melle alatt viszi a többi halott közé. Az előadás egy másik szellemes dramaturgiai ötlete, hogy egy-egy férfi figura teljes meztelenségével ágyaz meg Lear jelenetéhez, amelyben a király már a teljes szétesés szélén találkozik egy koldussal, és amelyben gyakran ruhátlanul ábrázolják őt. A pottyantósról dolgavégezetlenül ki-kilépő Duda Éva ebben a jelenetben még egyet csavar az időközben természetessé váló pőreségen: profánabb és meztelenebb tud lenni a valóban meztelennél.
Ezzel együtt nem könnyíti meg a befogadást, hogy - a nemváltás következményeként - Lear férfiakkal való mozgásos viaskodásait finoman átvérzi a családon belüli erőszak képzete. Ráadásul a koreográfia néha ellenáll annak, hogy ezeket a harcokat a szexus felől olvassuk, máskor viszont Duda Éva egy-egy Kent (Bora Gábor) felé tett gesztusát kifejezetten kihívóra balanszírozza. Mintha az előadásban ránk bízták volna a nem kérdését, és ezzel együtt felajánlották volna akár azt a lehetőséget is, hogy az eredeti történetet egy nemeken túli szemszögből olvassuk. Ami megint egy izgalmas gondolat, de nekem azon túl, hogy eszembe jutott, nem sikerült mit kezdenem vele.
Azt is kigondolták az alkotók, hogy régi, híres Lear-előadásokból idéznek be hanganyagokat és filmrészleteket. Aminek – szemben a nemek cseréjével – az előadásban nincsen számottevő hozadéka, legfeljebb az a praktikus haszon, hogy a történetet az így elhangzó szövegek alapján nagyjából (noha csak nagyon nagyjából) össze lehet rakni. Minden más: a múlt és a jelen, a szavak Lear-je és a mozgások Lear-je közötti viszony puszta idea marad.
A legerősebb gondolat azonban a látványé, amelyet díszlettervezőként Boros Lőrinc jegyez. Nincsenek kellékek, sem fix díszlet, csupán rengeteg, gyufás skatulya alakú, vékony és széles téglatest, amelyek ránézésre talán betonból lehetnek. Ebből áll az első jelenetben a vártoronyszerű építmény, amely a kuszán egymáshoz illesztett elemek kiszögellései miatt idegen testnek hat, ám amibe Duda Éva Lear-je egyetlen mozdulattal hézagmentesen simul bele. Később ezek várfallá, étkezőasztallá, kiskunyhóvá, tengerparti sziklákká, de még az élet-halál libikókájává is válnak, és még megannyi mássá. A velük való egyes játékok változóan ötletesek, a felütés szellemességét azonban csak ritkán érik el.
Nemcsak a mi számunkra tűnnek ezek az elemek nehéz betontesteknek, de Lear maga is hiába próbálja őket megmozdítani – egyetlen, haragból erőt nyert pillanaton kívül ez sosem sikerül neki. Eközben mindenki más könnyedén emeli fel őket, és rendezi át a világot egyik pillanatról a másikra: egyszerre áll előttünk Lear nehézsége és a látszat könnyűsége – és mindkettő elviselhetetlen. Azonban a téglatestekkel való játék, a maga fajsúlyos jelentésével, és általában véve a látvány egésze nem válik részévé az előadásnak - éppen hogy eltakarja azt.
Elsősorban azért tudja ezt megtenni, mert a játszók színpadi jelenléte nincsen egy súlycsoportban a látnivalóval. A legkevésbé sem a mozgásminőséggel, vagyis a tánctudással van probléma: kiváló táncosok mozognak jól, és valósítanak meg jobbnál jobb ötleteket, mint amilyen a Kentre dobált embertest párharca, vagy az a mozgásos abszurd, ahol az új hatalom a Kék Duna keringő ütemére a végkimerülésig pörgeti maga körül Glostert. A kortárs táncban szokásos módon, vagyis a mozgáson keresztül megalkotott jelenlétek azért nem jönnek létre, mert a mozgók eközben normál színjátszóként is megnyilvánulnak. Eldöntetlennek tűnik, hogy a szereplők és egyáltalán az előadás melyik nyelven szólaljon meg, és ez a legkevésbé az előadók hibája. A két nyelv ebben az esetben nem erősíti egymást, hanem inkább összezavarja, Szőcs Artur rendezése és Csuzi Márton koreográfiája nem találják egymást, így amit látunk, megmarad a mozgás és a színház között. És mindez a legkevésbé sem definíciós kérdés.
A LEAR alkotói bátran és kellő szellemi munícióval felvértezve nyúlnak fajsúlyos kérdésekhez, miközben a kortárs táncot a prózai színház felé nyitják ki. Többek között a Fortedanse és Horváth Csaba története mutatja, hogy ez egy izgalmas, ámde hosszú folyamat, akár az úgynevezett fizikai színház, akár a prózai színház, vagy mint itt, a kortárs tánc felől indul neki valaki. A Duda Éva Társulat nem most vágott bele ebbe a munkába (hiszen már a tavaly márciusban bemutatott Simeon is határátlépés volt), és nem is most értek célba. Az irány azonban, akár jó is lehet.
(2015. április 17.)
