„Dosztojevszkij összes hőse az élet értelmét kutatja. Ettől modernek: nem félnek tőle, hogy nevetségessé válnak” – írta Camus a Sziszüphosz mítoszában. „Dosztojevszkij alakjai őrülten viccesek és egy bizonyos értelemben modernek, mert nagyon neurotikusok” – nyilatkozta Luk Perceval az előadás műsorfüzetében olvasható interjújában. Filozófiai magasságok, pszichológiai mélységek és komikus sekélységek egyszerre jellemzik Dosztojevszkij művét: a lét értelmének kutatása jól megfér az alkoholmámoros kicsapongással, az istenkeresés a romlott nőkkel tartott orgiákba való beleveszéssel. A legteljesebb erkölcsi tisztaság és a legszörnyűbb erkölcsi fertő keveredik egymással, ez adja a regény tragikus nagyságát, ugyanakkor a végletek eme ütköztetése végtelenül komikus is egyben.

Dosztojevszkij regényei kínálják magukat arra, hogy színpadra kerüljenek. Nem csak azért, mert rengeteg párbeszédet tartalmaznak, hanem mert lényegüknél fogva dialogikus szerkezetűek. Ahogy Bahtyin fogalmaz ismert Dosztojevszkij-könyvében: ezek polifonikus regények, ahol különböző eszmék csapnak össze, de az író nem választ közülük, nem nyilvánítja ki saját véleményét, hanem hagyja, hogy a különböző diskurzusok kibontakozzanak egymás mellett. Egy-egy szereplő egy-egy eszmét vagy világlátást, világhoz való viszonyulást jelenít meg, s a regényekben ezek konfliktusa bontakozik ki. Épp ez a konfliktusosság a hagyományos dráma alapja is, nem véletlen hát, hogy Dosztojevszkij művei állandóan feltűnnek a világ színpadjain. Luk Perceval a legfontosabb szereplőkre egyszerűsítette le a regényt, s ezáltal a maga szikárságában mutatta meg ezt a polifóniát, melyet Dosztojevszkijnél a sok szereplő és a szerteágazó történet el-elfednek. Az előadás szövegkönyvében olvasható interjúban a rendező azt nyilatkozta, Picasso inspirálta, aki csak néhány ecsetvonást használva az ábrázolandót a lényegére redukálta. Perceval is a lényegre redukálja a regényt, de nem úgy, hogy meghúzza a történetet, hanem végeredményben a sztorit is kivonja, és a hangsúlyt teljes mértékben a szereplők egymás közötti viszonyaira helyezi.

A legfontosabb szereplők természetesen a címszereplők, a Karamazov testvérek: Dmitrij, a nagy kérdések iránt közömbös, kicsapongó világfi; Ivan, a megszállott ateista, akinek fő gondolata az, hogy ha nincs Isten és nincs túlvilág, akkor nincsenek erkölcsi gátak sem, tehát „mindent szabad”; Aljosa, a papnövendék pedig a keresztény üdvtan aszketikus képviselője. A negyedik testvér, a fattyú Szmergyakov Ivan elvont gondolatainak gyakorlati beteljesítője: a gonosz apa, Fjodor Karamazov megölése által akarja bebizonyítani, hogy valóban mindent szabad. A női szereplők, Katyerina Ivanovna és mindenekelőtt Grusenyka okozzák a bonyodalmat: előbbit Ivan és Dmitrij, utóbbit szintén Dmitrij és apja is akarja. Míg Grusenyka igazi romlott nő, addig Katyerina Ivanovna ártatlan teremtés, aki a legidősebb testvér aljasságának áldozatává válik.

Mivel Perceval rendezése teljes mértékben a szereplőkre fókuszál, ezért rendkívül fontos a megfelelő színészek kiválasztása. A hamburgi Thalia Theater színészeire nem lehet panasz. Burghart Klaußner a visszataszító, kisstílűen gonosz Fjodor Karamazov szerepében, Bernd Grawert pedig a legidősebb fiú, a nem kevésbé ellenszenves, folyton tajtékzó és ordibáló Dmitrijében igazi komikusi alakítást nyújtanak, de közben gonoszságuk és aljasságuk is tökéletesen megmutatkozik. Közös jeleneteik – amelyekben a színház épületét majd szétvetve csapnak össze – a legjobb értelemben vett vígjátéki betétek, ahol a humor fő forrása a két alak végtelen felgerjedtsége. Jens Harzer Ivan Karamazov szerepében igazi nietzschei figura, arcán csendes őrület tükröződik, a hosszú Nagy Inkvizítor-történet elmondása pedig az előadás egyik leginkább lebilincselő jelenete. Alexander Simon Aljosája a tökéletes lelki tisztaság hordozója; szenved a gyűlöletbe, érzékiségbe és pénzhajhászásba belefulladó világtól, hitét mégsem veszti el soha. Mind a négy, Karamazovot játszó színész nagyon erős színpadi jelenléttel bír: Klaußner és Grawert játéka extrovertált, hatalmas energiát adnak ki a színpadon; Harzeré és Simoné introvertált, ők szinte semmit nem csinálnak, csak ülnek és beszélnek, mégis óriási erővel hatnak a nézőre. Nem kevésbé jó alakításokat láthatunk a kisebb szerepekben is, hogy csak Rafael Stachowiak orosz akcentussal beszélő Szmergyakovját, Patrycia Ziolkowska kéjesen csábító Grusenykáját vagy Marina Gilic tolószékben ülő és Aljosa iránt gyermekien rajongó Liséjét emeljük ki.

Anette Kurz díszlete már önmagában is megragadja a nézőt. Számos acélcső függ le a mennyezetről majdnem egészen a deszkákig, a színpad vége nem is látszik, csak egy nagyon erős fény világít olykor hátulról (világítás: Paulus Vogt). Ez a rendkívül absztrakt tér kiemeli a profán világból a színpadon zajló eseményeket: olyan érzésünk lehet, mintha a cselekmény időtől és tértől függetlenül zajlana egy elvont filozófiai szinten. Ez a benyomásunk még erősebbé válik, mikor egymásnak ütődnek az acélcsövek, vagy mikor Aljosa kisebb koncertet ad rajtuk; hangjuk olyan, mintha a végtelenség hangját hallanánk (zene: Ferdinand Försch). A színpadon egy valódi harang is áll (eredetileg az acélcsövek helyett harangok függtek volna le, de ezt kivitelezni már német körülmények között is túl drága lett volna), a deszkákra pedig krétával cirill betűs feliratokat róttak – ezek is növelik a színpadi tér elvontságát.

Luk Perceval rendezése minden ízében méltó Dosztojevszkij zseniális regényéhez, mindehhez pedig kiváló művészi háttérmunka és lenyűgöző színészi alakítások társulnak. Reméljük, sok Perceval-előadást láthatunk még kishazánkban.

(Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, Nemzeti Színház, 2015. április 17.)