Schnitzler darabja egy kórház életének bemutatásán keresztül országos méretű küzdelmet akar ábrázolni úgy, hogy a külső eseményekről csak beszámolók révén értesülünk, miközben a klinika igazgatóságában folyó belső harcok kicsiben leképezik azt, ami nagyban történik. A bonyodalmat kiváltó valláserkölcsi kérdést pillanatok alatt politikai aprópénzzé akarja váltani a keresztény-konzervatív parlamenti többség, amennyiben jó ürügyet lát benne arra, hogy fellépjen a gyanús és ráadásul feltűnően „zsidós” aufklérista-liberális áramlatok ellen. Történik mindez a múlt század elején, de ugyanígy történhetne ma is – sugallja immár Ascher Tamás rendezése és Izsák Lili díszlete.
A klinika igazgatója, Bernhardi doktor hol konokon küzd, hol rezignáltan beletörődik sorsába, ő a megalkuvás nélküli morális következetesség képviselője. Mint ilyen, túlságosan steril figura, és Schnitzlernél túlontúl pozitívan megrajzolt. Holott állhatatossága miatt kerül a klinika rosszakarói kezébe – ha csak egy halk bocsánatkérést eldünnyög, ő is és klinikája is megmenekül. A hajthatatlan következetesség nem feltétlenül vezet jóra, ennek dialektikáját azonban Schnitzler nem bontja ki, és mindenekelőtt Mácsai Pál kitűnő játékának köszönhetjük, hogy mégis emberi figurát látunk a színpadon.
Flint, az emberierőforrás-miniszter már sokkal összetettebb és sokoldalúbban is megrajzolt alak. Ő az őszintétlen reformpolitikus mintapéldánya: miközben megújítani törekszik az áporodott és romlott rendszert, teljesen részévé válik annak, és maga sem veszi észre, hogy folyamatos lavírozásában éppolyan romlottá válik maga is. Öntelten azt gondolja, ő és csakis ő tudja megváltoztatni a viszonyokat, és csak az ő elképzelései helyesek. Bár maga is érzi, hogy rossz eszközöket használ, a szerinte fontos célok érdekében sok mindent megengedhetőnek tart. A nagy cél azonban valójában nem más, mint saját karrierjének építgetése. Ígérete ellenére nem áll ki Bernhardi mellett, mert nem akarja hírnevét az „istentelen” orvos pártfogásának vádjával csorbítani. Gálffi László parádézik a szerepben, Flintje egyszerre öntelt és negédes, bár olykor túlságosan is karikírozott figura.
Mácsai és Gálffi mellett még Für Anikó érdemel különös figyelmet, aki a számító, szalonantiszemita Eberwald doktorként nyújt figyelemre méltó alakítást. A többi színésznek jobbára sablonszerepek jutnak, de az Örkény társulatának tagjai ezeket a karaktereket is élettel tudják megtölteni. Csuja Imre a mesterkélten sértődött Filitz doktor, Znamenák István a Bernhardit következetesen támogató Cyprian doktor, Takács Nóra Diána az amazontermészetű Löwenstein doktor, Polgár Csaba a kissé mizantróp kórboncnok, Epres Attila a finoman lojális Winkler tanácsos, Vajda Milán a kisstílű besúgó Hochroitzpointer, Nagy Zsolt pedig az egyházat hűségesen szolgáló Reder plébános szerepében tesz azért, hogy a sokszor példázatszerűen tendenciózus történetnek és az ennek megfelelően tanmeseszerű alakoknak valóságot kölcsönözzenek.
Merthogy Schnitzler darabja túlságosan egyenesen és kiszámíthatóan halad előre, nagy meglepetéseket nem okozva, a politikai boszorkányüldözés folyamatának bemutatásához pedig a legsterilebb, legkilúgozottabb figurákat választja. Sajnos azonban így a probléma összetettsége nem tud egészében feltárulni, és Schnitzler saját álláspontja is túl egyértelműen megmutatkozik. Ezt Ascher Tamás sem igyekszik árnyalni, olykor pedig szájbarágósan próbálja egyértelművé tenni, hogy valójában a mai Magyarországon járunk, amit véletlenül éppen Ausztriának hívnak. A magas színvonalon megrendezett, de egy kissé élettelen jelenetek közül egy mindenképpen kiemelkedik, ez Bernhardi és a plébános, azaz Mácsai Pál és Nagy Zsolt közös jelenete, ahol egyértelművé lesz, hogy a kétféle alapálláspont teljességgel összeegyeztethetetlen, és bár mindketten megpróbálják a másikét megérteni, elfogadni soha nem fogják tudni.
Bár Ascher új bemutatója korántsem jelentett olyan átütő élményt, mint például előző Örkény-beli rendezése, a Peer Gynt kétség kívül egy profin megrendezett előadást és az Örkény társulatától megszokott magas fokú színészi játékot láthattunk. Az Ascher által emlegetni szokott kritikus huszadik előadás után pedig már valószínűleg magam is kevesebbet fanyalognék.
(2015. április 10.)
