Alexander Morfov rendező jelen értelmezésében ilyen Shakespeare utolsó műve, A vihar: egy megcsinált látszat, egy tündérmese, amit néhány reménytelen, szigetre vetett flótás játszik el jól-rosszul egymásnak, ám az illúzió folyton-folyvást megtörik, és felvillan mögötte a valóság. Prospero második gyermekkorát éli, szórakozott, ámde fantáziadús öreg. Lánya, Miranda, a szőke hercegről álmodik. Kettőjük képzelete megtölti a teret, uralkodókká és hatalmasokká teszi őket, igaz, a realitás végül el is mossa a mesebirodalmat. Ion Caramitru alakításában a száműzött varázsló egy kétségbeesett figura, aki még a saját fantáziájában sem uralja teljesen a dolgokat, amikor pedig végül visszaszáll a földre, teljesen életképtelennek tűnik.

Akárcsak hőse, az előadás is áldozata lesz a szertelenségének. Az alkotók magát az előadás eleji vihart, amit megannyi illúziógép nem tudott visszaadni századokig, mert nem tudott méltó lenni a shakespeare-i vízióhoz, itt lenyűgözően mutatják meg. A színészek egyszerű papírzörgéssel, egy hatalmas kék lepedővel, majd fényekkel és effektekkel fokozatosan, a szemünk előtt teremtik meg a végül grandiózussá növő látványt. Az illúzió megszületett, ám mintha a készítők ezzel már nem igazán tudtak volna mit kezdeni, ezért innentől kezdve mindent belezsúfoltak az előadásba, ami csak eszükbe jutott. Vannak költői jelenetek, ám az egységes koncepció, ami hangulatot vagy mélységet adna nekik, hiányzik mögülük. Gyakran használnak burleszk megoldásokat és könnyed humort, például kiszólnak a közönségnek, cigiznek, majd eszünkbe juttatják, hogy ezt a színpadon nem szabad. Habkönnyű szórakozás, mosolygós, de még igazán meg se nevettet, távol kerül attól a sokat sejtető mélységtől, amit az előadás eleje ígért. A játékosság itt ellene megy az összképnek, felszínessé teszi a végeredményt. Mindez ezerszer hallott, hatásvadász zenékkel eladva a legjobb esetben is csak egy közepes produkciót eredményezhet.

Egy-két érdekes megoldás azért továbbra is van: ilyenek a fokozatosan komplexebbé és színesebbé váló jelmezek (Andrada Chiriac munkája), vagy Ariel feminin férfi alakja, akinek a szerepét az „átváltozáskor” egy valóban földöntúli jelenségnek ható színésznő veszi át. Caliban túlhangsúlyozzák elnyomott, sztereotip-barbár figuráját: a feketébe öltöztetett görnyedt, mocskos, ostoba szereplőt a többiek kutyaként kezelik. Kicsit Gollumra emlékeztet, de határozott szándékot az ő karaktere mögött sem lehet felfedezni.

Kétségtelen, a színészek derekasan helytállnak, és a sokféleség miatt a három óra egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Mégis, igazán nem sikerült felkorbácsolni azt a tengernyi lehetőséget, ami ott nyugszik a dráma mélyén.

(2015. április 25.)