Egy közegben elvtársaznak és koncentrációs táboroznak egyszerre – a megelevenedő képek a huszadik századi történelem bugyrainak asszociációi lennének? Kísérlet egy utópisztikus kép felvázolására, hogy milyen is lenne a minden méltóságától megfosztott ember élete? Ebben a tekintetben izgalmasan indul az előadás. Állatok módjára élő, a felügyelő által folyamatosan megalázott embereket látunk olyan ketrecben, melyben még felállni, ember módjára kiegyenesedni sem lehet. Tábori felszerelés, tábori bánásmód, tábori menetrend: gongütésre felkelni, enni, énekelni, öltözködni, párzani, dolgozni. A tábor fogalmához általában köthető banális elemeket és emberi kapcsolatokat meseszerűség lengi körül, és az elképesztő intenzitású színészi játék mellett ez teszi erőssé az előadást.
A rabok sokszor énekelni kezdenek, ez az egyetlen cselekvés, ami számukra a szabadságot jelenti. A csöndet csak ez, illetve nyüszítéseik, ordításaik, fohászaik törik meg. Mikor munkára inti őket a felügyelő, fluoreszkáló virágokkal dolgoznak, azzal szórják tele a ketrecet, és végül virághalommal körülvéve alszanak el. Talán örökre? A feleletet az előadás második fele adhatná meg, de az annál sokkal nyitottabb marad, mintsem a választ megfogalmazhatnánk.
Az első felvonáshoz képest a második még távolabbról, egy képzelt jövőből szól hozzánk, istenek, vagy valamilyen próféták nyelvén. Az eddigi rabok most pap- és ünneplőruhába bújva énekelnek és zenélnek nekünk, az előadás egyre inkább egy koncerthez közelít. Így zavaróvá válik, hogy a szöveget általában igen, a dalokat viszont nem fordítják le. Egy ukránul nem tudó néző számára nem bír jelentőséggel az, hogy az ukrán folklór-elemekkel kevert dalokban az Oidipus király kardalait hallhatja a közönség, ő csak a dalok misztikusságát és erejét képes felmérni. Az elhangzó fohászok, imák és példabeszédek azt mutatják, hogy az elhangzó kardalokban nyilvánvalóan nem csupán a dalok hangzásának, hanem a szöveg jelentésének is fontos szerepe van. Az előadás azonban nem pusztán a nyelvi korlátok miatt nem konzekvens: a bűnökről, a bűnhődés szükségességéről szóló példabeszédek is megalapozatlanok maradnak. Kihasználatlan látvány-elemek, fel-felvillanó zseblámpák és akasztófa-szerkezetek mellett az előadás arra például nem ad választ, hogy miért is lennénk bűnösök, honnan ered ez a bűn, miközben a kérdéseit sem elég markánsan teszi fel. Csupán állítja az emberiségről, hogy bűnös, ám ezt az állítást nem bontja ki. Az Oidipus-mítosz így csak nagyon közvetetten, már-már az erőltetés szintjén lesz releváns. A néző által nem felfejthető relációk nem relációk.
Fontos, ha nem a legfontosabb eleme az előadásnak, hogy a közvetlen nézői élményre, megszólítottságra is épít. A nézők egyik fele az előadás első részében a ketrec tetején, a második részében pedig a ketrecen belül foglal helyet. Így először kívülről nézhetik végig, mint deszkázzák be az őrök a foglyokat, majd ők maguk válnak foglyokká, és temetik be őket új őreik ugyanazokkal a deszkákkal. Az őrök őket is saját daluk éneklésére szólítják fel. A magyar közönség a Himnuszt kezdte énekelni, és az ének egyre terjedt – egészen a ketrec faláig. A nemzeti és az egyéni bezártság, a rabság ilyen közelségben való megélése erős hatást kelthet a nézőben – azonban a nézők másik fele, akik az előadást végig a színpadot körbeülve nézték, ezt is kívülről, megfigyelőként élik meg, hogyan válik a közös éneklés most is a rabságon belüli szabadság és az összetartozás jelképévé.
Az előadás egy-egy pillanata elkápráztat, egésze egy nagy mélységeket bejáró, misztikus, ámde szakadozott, töredezett, sokfelé kilengő világot mutat fel. Isten, Oidipus-mítosz, Káin és az ősidők óta öröklött emberi bűnösség, a feloldozás utáni vágy, ukrán folklórelemek a zenében, haza, szabadság, belső rabság – összeérhetnének, de ez a Kutyaházban a társulat minden igyekezete ellenére sem történik meg.
(2015. április 21.)
