A k2 Színház Dürenmatt történelmietlennek nevezett abszurd krimijét dolgozta fel Bakfitty címen, sokoldalúan, frissen és energikusan. Az előadás fele bohóckodás, de a kimunkált, jól kitalált fajtából. A társulat szójátékokat, helyzet- és jellemkomikumot halmoz egymásra, miközben nem rest leütni a dráma által felkínált aktuálpolitikai áthallásokat sem (például a terjeszkedő, túlerőben lévő és egyszersmind mélyen lenézett germánok megfélemlítésére találják ki a „Tiszteletet a rómaiaknak!” szlogent). Mindezt néha már-már öncélúságba hajló önreflexióval fűszerezik: hol magára a társulatra utalnak, hol az előadásban elhangzó káromkodásokra, hol az egyik szereplő kiált fel boldogan, hogy végre szerephez jutott. A poénok gyakran nem feltétlenül eredetiségükkel, hanem halmozásukkal és lendületükkel érik el a hatást. Az első felvonás egyik csúcsa is éppen ilyen: Sipos György a hadügyminiszter szerepében a végtelenségig ragozza a menekülésre szánt hajó megszerzésének a nehézségeit. A túlzás túlzásának túlzása ez. Igaz, ha itt nem is, de egy-egy elhúzott gegben azért már érződik, hogy az alkotók nehezen tudták fékezni túlcsorduló kreativitásukat, és egyszer-kétszer többet is kihúzhattak volna az ötleteikből.
Mindenesetre az első komoly pillanat csak az előadás felénél jön el, a frontról kedveséhez hazatérő nemes (Viktor Balázs) szenvedéseinek és küzdelmeinek taglalásával. Az őszinte hazaszeretet, a politikusi propaganda és önérdek csap össze, az egész mögött pedig egy cinikus, nemtörődöm császár áll. Nagypál Gábor igazi telitalálat az örök másnapos, arrogáns Romulus szerepére, gond nélkül elviszi a hátán az előadást. Miközben a császárnak a friss tojások minősége fontosabb, mint a politika, felesége (Nyakó Júlia) a totális ellentéte: aktívan védi Rómát, amelynek padlóba vájt térképét azonban ellepi a tyúkoknak kikészített szalma, felhalmozott örökségét és iratait, az előadás lényegi díszletelemeit pedig sorra tüntetik el a háttérből, mígnem kiürül a színpad (látvány: Pignitzky Ádám). A haza és örökség jelentőségének kérdésében a család harmadik tagja háttérbe szorul: Pallagi Melitta halványan és finoman játssza a szülei árnyékában gyötrődő kiskamaszt. De az előadásnak minden tagja összhangban és sziporkázva hozza a rábízott figurát, a k2-nek vitathatatlanul helye van a legfontosabb független társulatok (sajnos egyre szűkülő) körében.
Fábián Péter és Benkó Bence rendező, valamint Kautzky-Dallos Máté dramaturg okosan és sok szempontból közelít Dürenmatt drámáján keresztül egy kultúra öngyilkosságához és az egyén lehetőségeihez.
Ennyit az előadásról. Azonban számomra a kontextus megkerülhetetlen: miközben az egyetem kampuszán e-sorokat írom, mellettem transzparensek készülnek, hallgatók készülnek tiltakozni a szakok megszüntetése, a kultúra továbbadásának értelmetlen korlátozása ellen. (A jelenlegi tervezet szerint egyik szakirány sem él tovább azok közül, amiken diplomát szereztem.) Egyszer eljön majd a rezignált tyúktenyésztés napja is, amikor már nem lehet mit tenni, csak bízni a gyors és a lehetőleg fájdalommentes pusztulásban. De ez, végignézve az asztalsoron, még nem ma van.
(2015. április 17.)
