A Faust két része meglehetősen elüt egymástól. Míg az első rész egy nagyjából hagyományos történetet beszél el a tudóskodásba belefásuló és vénségére végre élni akaró Faustról; a második rész egy meglehetősen eklektikus egyveleg, amelyben a görög mitológia elemei keverednek Faust és Mephistopheles középkori alakjaival. Ezért a szó szigorú értelmében nem folytatásról van szó, hanem két, egymástól jórészt függetleníthető drámáról, amelyek ugyanakkor mégiscsak megpróbálnak egy sztorit kiadni - elejével, közepével, végével. Schilling ugyanazzal a rendezői koncepcióval közelít mindkét részhez, de az anyag mássága miatt az eredmény is teljesen más lesz. Ugyanakkor a második rész amúgy is meglehetős eklektikussága miatt a két rész mégis szerves egésszé válik. Indokolt lehet tehát úgy az egészről, mint külön-külön a két részről írni, ezért ez a kritika is két részben jelenik meg, de egyben tesz ki egy egészet.

Schilling alapvetően eltávolította Goethe szövegét, szövegkonstrukcióként és nem valódi drámai alapanyagként kezeli azt. Nehezen érthető textusról van szó, ezt Schilling is jól tudta, ezért sokszor lemegy a megértés primer szintjeire, amikor például a színpadon szó szerint megjeleníti azt, amit a szöveg mond (mikor Monori Lili mint Ősanya arról beszél, hogy járkál föl-alá, és valóban járkálni kezd föl-alá), vagy szándékosan affektáltan adatja elő a szöveget (mikor Kulka János megjelenik mint Mephistopheles, és fejhangon mondja el a monológját), olykor direkt ráirányítja a figyelmet a rímekre vagy az időmértékes verselésre. Márton László fordítása ugyan kevésbé költői és sokkal inkább mai, mint a Kálnoky–Jékely-féle, olykor játékos rímekkel, máskor közismert jelszavakkal van megspékelve („Egy a tábor, egy a zászló” – mondja a csatából érkező hírnök), de így is nézőt próbáló szöveg. Azok a mozzanatok is a Goethe-mű varázstalanításához és elidegenítéséhez járulnak hozzá, amelyek egyértelműsítik, hogy itt „csak” színházról van szó: a színészek időnként a közönség soraiban ülnek, időnként kiszólnak hozzánk a színpadról; a színpadon történik Kulka-Mephisto átöltözése bohócból kéköltönyös világfivá, és mindkét rész vége felé megjelenik a műszak letakarítani a színpadot vagy szétszedni a díszletet.

A goethei mű eltávolításához az első részben Schilling és Ágh Márton (díszlet- és jelmeztervező) egy majdnem teljesen üres díszletet találtak ki, csak a színpad hátterében látunk valamilyen bútornak látszó tárgyakat. Ezt az egyébként üres teret az első felvonásban az előadás elején ledőlő könyvoszlopból képződő könyvhalom tölti ki – szimbolizálva a feleslegessé vált tudást –, amelyből aztán a fiúkórus szorgalmas munkája révén csak egy kis könyvkupac marad; a második felvonásban pedig Gitta ágya terpeszkedik el a színpad közepén. A konkrét történethez egy végsőkig absztrakt teret kapunk. A második részben ezzel szemben majd azt látjuk, hogy a meglehetősen elvont cselekménysorozat egy igen konkrét díszletben játszódik – ez is az eltávolítást szolgálja.

Ez a kiemelő, reflektáló rendezői stílus, amely tehát a kétrészes előadás egészére jellemző, a különböző alapanyag miatt teljesen más eredményhez vezet a Faust I-ben és a Faust II-ben. Míg ugyanis a dráma második része maga is egy meglehetősen kifacsart, már-már posztmodern szöveghalmaz, addig az első rész hagyományos történetvezetéssel él: a cselekmény, a szereplők jelleme és motivációi jól elmondhatóak, egy kerek egész tragédiát látunk, olykor humoros közjátékokkal megvadítva. Csakhogy éppen a dráma erős idézőjelbe tétele miatt nem jön létre igazi dráma: az egyetlen, Gittáét leszámítva nincsenek igazi emberi sorsok és emberi tragédiák. Ezért érezheti úgy az ember, hogy merő rendezői önkielégítésről van szó (ha már majd’ mindegyik szereplő önkielégít a színpadon), mintha Goethe szövege csak ürügy lenne Schilling számára, hogy művészi invenciózusságát mutogassa és időnként polgárt pukkasszon.

Az első részben majdnem minden a szexualitásra van kihegyezve. Az evilági örömökre vágyakozó Faust a szinte még gyermek szűzlányt, Gittát szemeli ki, hogy élvezetei tárgya legyen. Schillingnél egyértelmű, hogy Faust részéről nem szerelemről van szó, hanem egyszerű szexuális vágyról; ezt jelzi, hogy éppen a nemiséget megjelenítő álló farkú majmok jelenete során figyel fel Gittára. (Mészáros Blanka mint Gitta a nézőtér kellős közepén ül, onnan slisszol ki sűrű elnézéskérések közepette – elsőre olyan, mintha valóban egy felháborodott néző távozna a meglehetősen obszcén jelenet miatt.) Mind az udvarlást, mind a szeretkezést mechanikusan és Mephistopheles értő közreműködésével bonyolítja le, a fiatal lányban és a vele folytatott szexuális aktusban sem leli az örömét. A szigorúan erkölcsös lány oldaláról azonban szerelemről van szó a „tanár úr” iránt, és mindent föl is ad érte: szüzességét, hitét, becsületét, de még gyilkossá is válik. Mészáros Blanka Gittája talán az egyetlen valóban élő alak a színpadon, és egyedül az ő sorsában mutatkozik meg valódi emberi dráma.

Az nem derül ki, hogy miért is érdekes számunkra egy vénülő tudós afférja egy fiatal lánnyal, ha ebből alig következik bármi is, leszámítva Gitta tragédiáját. Néhány éve találkozhattunk hasonlóval magyar színpadon, méghozzá Coetzee és Mundruczó Szégyenében de ott az őszülő-kopaszodó egyetemi tanár kufirca csak a dramaturgiai lökést adta egy teljesen más problémákat feszegető sztorinak. Schilling Faustjának első része ellenben nem feszeget semmit, csak elénk rak egy rendkívül banális történetet. Hogy ez ma miért is lenne érdekes számunkra, arra ebből az előadásból nem kapunk választ. Talán majd a második részből… (Folyt. köv.)

(2015. április 25.)